Szárnyak

Szárnyak
A Karlsplatzon szálltak le, fázósan léptek ki a metró fülledt melegéből. Gyorsan kisfia fejébe nyomta a szőrmés usánkát, és segített felhúzni a kesztyűket. Az apró ujjak nem akarták megtalálni helyüket. Észrevette, a világosszürke kesztyű tenyere barnássárgára színeződött, valószínűleg a fiú elásott valamit a homokozóban. A nő elszégyellte magát barátaik előtt, röstelkedett, hogy koszos ruhában hozta kirándulni a gyereket. Jól összeszidta a fiúcskát, már megint milyen rosszul viselkedett. A kicsi szokatlanul csendesen, ugrándozás nélkül lépegetett mellette, még kinderpuncsot sem ivott.
 
Később a nő megbánta, hogy elrontotta az adventi hangulatot, különféle ajándékokkal akarta engesztelni a kisfiút. A gyerek szorította anyja kezét, s nem kért a vásárban árult kacatokból. Hirtelen elsuhant mellettük egy csilingelő csoda, krémszínűre festett, színes girlandokkal díszített villamos. - Menjünk vele egy kört! – kérlelte kisfia. Maga után húzva a gyereket, rohantak a villamos után.
 
A megálló a túloldalon volt, át kellett vágniuk a parkon, majd még egy lámpás zebrán is. Mire megérkeztek, a kocsi megtelt. Nosztalgia járatként üzemelt, végigzötyögött a feldíszített Ringen, az utasok a jegy mellé valódi bécsi fánkot is kaptak.
- Nem férünk fel? – kérdezte a kicsi szomorúan.
- Majd megyünk a következővel – a nő tudta, valószínűleg megbánja még az ígéretét.
 
A hideg elől behúzódtak a plexivel fedett váróba. Az anya kétségbeesetten próbálta kideríteni, van-e még egyáltalán másik szerelvény. A jelzőtáblán precízen sorakoztak a rendes járatok, de egy szó sem állt a másikról. Tíz perc után lábuk fázott a csizmában, de a gyerek türelmesen várt. Elindultak szétnézni, a szomszédos busz sofőrje se tudta megmondani, mikor jön a következő villamos. Nem az ő társaságuk üzemelteti, magyarázta, hanem a fánkokat forgalmazó szponzorcég. Végül az asszony a park szélén, egy hirdetőtáblán találta meg az indulási időpontokat. További negyedóra toporgás mínusz nyolc fokban.
 
Meg sem próbálta lebeszélni fiát az utazásról. A közelgő karácsonyról beszélgettek, arról, hogy a gyerek milyen ajándékot szeretne.
- Hogyan bírja el a Jézuska azt a sok játékot? – kíváncsiskodott a fiúcska.
- Segítenek neki az angyalok.
- Még sohasem találkoztam angyalkával, egyáltalán létezik?
- Persze, szívem – simogatta meg fejét az anyja.
- Akkor miért nem látjuk őket?
- Mert csak a jó embereknek mutatják meg magukat, nekik se mindig.
 
Közben megérkezett a szerelvény, gyorsan beszálltak. Egy fehér ruhás, szőrmekucsmás lány vezette őket a helyükre. Miután megváltották a jegyüket, fánkokat osztogatott papírzacskóban. Mikor elfordult, szárnya beakadt az asztalba. A kisfiú óvatosan megsimogatta a tollakat.
- Te egy angyal vagy?
- Igen – mosolygott a lány.
- És tudsz repülni?
- Sajnos nem, még nem elég hosszúak a szárnyaim – válaszolta a hostess, és sietve továbblépett a következő utashoz. A villamos nagy döccenéssel elindult. A kisfiú egy darabig a villódzó karácsonyi díszeket bámulta az ablakból, majd ragyogó arccal anyjához fordult:
- Mama, akkor én most nagyon jó vagyok?