Eljátszottunk már a gondolattal, hogy mit csinálnánk, ha kiderülne, az eddig édesapánknak, édesanyánknak hitt emberek nem is a vér szerinti szüleink? Juszuf életét fenekestől forgatja fel a hír, egyszerre hagyja ott családját, Istenét, és kezdi megkeresni gyökereivel együtt a saját útját is. Maga sem gondolta, hogy ez az út ennyi kiszámíthatatlan kanyart és megdöbbentő fordulatot tartogat.
Bepillanthatunk Rákóczi fejedelem udvarába, a labanc–kuruc csatározásokba és a puskaporfelhő mögött zajló szerelmi játszmákba, miközben felmerülnek olyan kérdések is, mint hogy hányféle sors juthat egy nőnek a 18. században, vagy hogy átok, esetleg adomány, ha van, amihez a férfiaknál is jobban ért egy lány? Kitörölhetjük a múltunkat? Kitéphetőek az emlékeink?
Kritika
„Anélkül repít el Rákóczi korába, hogy hosszas és unalmas leírásokkal untatná az olvasót. Sajnos a Török Brigadéros számomra legkedvesebb szereplőjének – Sárának – itt csak kevés szerep jut, de pótolják a hiányt a többiek. Az írónő szokás szerint erős, tevékeny, saját sorsukat irányító női karakterekkel vezeti előre a cselekményt, hiába tűnik úgy, hogy a főhősünk Aisa felnőtté cseperedett gyermeke. Bőven van benne humor és finom erotika is, de hát Szőcs Henriettnél ez alapkövetelmény!”
Mészöly Ági, moly.hu
Beleolvasó
A BRIGADÈROS SZERETŐJE
1706.
A Déva főterén álló házban nagy volt a nyüzsgés. Az utcára nyíló boltban Katz két aranyművessel dolgozott. A segédre már rá tudta bízni az egyszerűbb, szokványos dolgok elkészítését, nyakláncok összerakását, kövek foglalását. A tanonc leginkább söprögetett, rendezgette a műhelyt, helyére rakta az anyagokat, szerszámokat, és kiszállította a portékát. Decemberben ez különösen fontos volt, sokan rendeltek tőlük karácsonyi ajándékot. A városi polgárok a háborúkon megtollasodtak, szerették megmutatni gazdagságukat. A zsidó ékszerésznek annyi megrendelése volt, hogy még Sára asszony is az üzletben töltötte a nap nagy részét. Férje helyett szolgálta ki a vevőket, hogy Moishe nyugodtan dolgozhasson. Míg Katz neje kuncsaftokra várt, kis bársonyzacskókat varrt, majd rájuk hímezte a család monogramját. Ezekbe csomagolták az ékszereket.
A hátsó traktuson levő konyhában Mári, a szakácsnő zsörtölődött a szobalánnyal. Örzsét Mári mellé osztotta a nagysága segítségnek, mert ma este hanukkán kívül még a kisebbik fiatalúr születésnapját is ünneplik. Az első gyertyagyújtásra tizenöt vendéget hívtak, öt fogást rendelt Katz Sára. A lánynak mindent meg kellett mutatni, elmagyarázni, egyszerűbb lett volna, ha Mári maga csinálja, de nincs négy keze, és Sára asszony aggódott, nem készülnek el időben. Joszi úrfi kedvencét, a falsche fisht, már tegnap megfőzte a szakácsnő, tányérokba töltötte, sárgarépa szemükkel most ott remegtek a kamra jéghideg ablakában. Mári református volt, de korábban szolgált a dévai rabbinál, ezért jól ismerte a zsidó ételeket. A tűzhelyen fövő tyúkhúsleves illata szétáradt a konyhában, az almás süteményből felszálló fahéjas párafelhő megnyugtatta a szakácsot. A lány végzett a zöldségpucolással, Mári kizavarta rendet tenni az étkezőben.
– Te Örzse, a gyertyatartót se felejtsd el áttörölni, mielőtt felteszed az asztalra!
– Minek, kedden pucoltam meg az összes ezüstöt – feleselt a szobalány.
– Mindig szájalsz! Ugye nem akarod, hogy a nagyságos asszony szégyenkezzen a foltok miatt, amikor meggyújtja a hanukkiát?
– Jól van, na – morogta Örzse, kivette a komódfiókból a keményített konyharuhát, és egy halom tányérral elindult az étkező felé.
Moishénak már kétszer szólt a felesége, fel kellene mennie végre, különben nem lesz ideje megmosakodni és átöltözni, mielőtt megérkeznek a vendégek. Katz nem kívánkozott emberek közé, be akarta fejezni a pecsétgyűrű mintájának vésését, amin egész délután dolgozott. Bethlen gróf rendelte a fiának karácsonyra. Sára túl nagy hajcihőt csinált a gyerek születésnapjából, de mindig agyon kényeztette Joszit. A kisebbik fiú volt anyja kedvence, mindenki számára jól láthatóan, de ezért a nagyobbik sohasem neheztelt, mert Shlomo még Sáránál is jobban szerette öccsét. Gyermekkorukban a báty szófogadó, szelíd fiú volt, míg a másiknak állandóan huncutságokon járt az esze. Ha csínytevésen kapták őket, Shlomo mindent magára vállalt. Az idősebb fiú tizenhárom éves korától az apja mellett dolgozott a műhelyben, megtanulta a szakma csínját-bínját. Tavaly az öreg Katz elküldte Shlomót Brassóba, hogy ott lessen el még néhány fortélyt Schwarztól. A kialkudott év már letelt, de a nagyobbik gyermek életében először engedetlenkedett, aláírt még egy évet Brassóban. Az aranyműves arra gyanakodott, a megye szépe Schwarz Eszter bírta fiát maradásra. Schwarznak csak lányai vannak, nincs, aki tovább vigye az üzletet, szívesen venne egy ügyes kezű vőt.
Joszit hiába vitték le a boltba, csak kárt csinált. Nyelvet öltött és szamárfület mutatott a vevőkre. Összekeverte a köveket, levert néhány dobozt, ákombákomokat rajzolt az apja könyvelésébe, majd egy pohár vizet borított a füzetre. Katz számításai helyén tintatenger fodrozódott. Moishe megelégelte a dolgot, kiadós fenekelés után kitiltotta kisebbik fiát az üzletből.
Egyedül az olvasás kötötte le Joszit, ilyenkor mindenről elfeledkezett. Egyszer egész nap hiába keresték, étlen-szomjan hasalt a szénapadláson, addig nem jött elő, míg be nem fejezte a könyvet. Sára ekkor nem engedte bántani, sőt, titokban filozofikus műveket rendelt neki a házalónál. Később meggyőzte férjét, vétek lenne a fiút kétkezi munkára erőltetni, inkább hadd tanuljon jogot. Egy fiskális rengeteget olvas, huncutkodhat is, ráadásul fizetnek érte. Joszi lediplomázott, könnyedén letette összes vizsgáját, annak ellenére, hogy többet volt az egyetemmel szemközti fogadóban, mint a könyvtárteremben. Mulatozásra, ivócimborákra és rosszlányokra költötte apanázsát. Ha az apja megelégelte, és nem küldött több pénzt, az anyjára mindig számíthatott. A galamblelkű Sára lassacskán fiának küldözgette a sublódban, fehérneműi között őrizgetett aranyait. Mikor Joszi vesztett a kártyán, az asszony az adósságot a kosztpénzből lecsípett összegből rendezte. Tanulmányai befejeztével a kisebbik gyermek hazatért ugyan, de életmódja nem változott. Weiss ügyvédnél helyezkedett el bojtárként. Weiss Manó gyakran képviselte Katz Moishét ingatlanvásárlásnál vagy peres ügyekben. Munka után a prókátor fiával, Egonnal és a polgármesterék Gyurijával kártyázott, hétvégeken nagy vadászatokat rendeztek. A vadászlakban meg-megszorongattak egy-egy faros cselédlányt.
Katz gondolatai minduntalan az előző éjszaka körül forogtak, nem tudott munkájára figyelni. Tegnap álmatlanul hánykolódott éjfélig.
– Sára, Sára, alszol? – rázogatta felesége vállát.
– Már nem – ásított nagyot az asszony.
– Nem gondolod, hogy el kellene mondanunk neki?
– Kinek és mit?
– Joszinak az igazat.
Sára feljebb tolta főkötőjét, hogy jobban lássa férje arcát. Az alvástól kuszán lógó barna hajában már sok volt az ősz szál, mintha pókhálóba akadt volna a padlászugban.
– Megőrültél? Minek? Mesüge vagy! – kopogtatta meg ujjával férje homlokát az asszony.
– Mert tudnia kell és kész! A pasának tett ígéretemet sem tartottam meg – sóhajtott hatalmasat Moishe.
– Az nem a te hibád, a szultán tehet róla.
– A fiú húsz éves lesz, meg kell kapnia a jussát.
– Ha majd meghalunk, úgyis örököl. Mindennek fele Joszié lesz, igazságosan.
– A pasa pénze nélkül nem tartanánk itt.
– Te mesélted még Budán, mielőtt eljöttünk, Abdurrahman arra kért, használd az ékszereket a fiú érdekében.
– Franc essen abba a pontos emlékeződbe! – morgott Katz.
– Ne káromkodj, Isten megver érte. A fiút úgy neveltük, mint a sajátunkat. Tanítattuk, kedvét kerestük, az apja sem tehette volna különbül. Mindene megvan, boldog és elégedett.
– Ismernie kell a szüleit, a családja történetét! Különben sehonnai, jött-ment lesz.
– Én vagyok az igazi anyja! Én virrasztottam mellette, mikor foga jött, én csavartam vizes lepedőbe, mikor hideg rázta a láztól, én kötöztem be vérző halántékát, mikor leesett az almafáról – az asszony egyre jobban felhergelte magát, az utolsó szavakat már ordította.
– Csitt, felvered az egész házat, és az is megtudja, akire végképp nem tartozik.
A férfi sötétben tapogatózva felesége karját kereste, hogy megsimogassa, de Sára úgy ugrott félre, mint akit darázs csípett.
– Elüldözöd a fiunk, meglásd!
– Gondolkodom még rajta, rendben? – válaszolta szelíden Moishe.
Neje nem válaszolt, elfordult urától, a diófa duplaágy szélére húzódott, olyan messzire, hogy egy porcikájuk se érjen össze. Csak terjedelmes farának rezgése árulta el, hajnalig sem bírt elaludni.
Moishét felzaklatta a vita emléke, keze remegett, szeme könnyes lett, a bonyolult címerpajzs mintái egybefolytak, elrontotta a vésést. Dühösen az asztalhoz vágta a vésőt, a bőrborításon tompán puffant a szerszám. A segéd felkapta fejét, a kedélyes, türelmes mestert ritkán látta mérgesnek.
– Hagyd abba, Pista, elég lesz mára. Engem vár Sára asszony. Söpörjetek össze, aztán fájront!
Ahogy Katz behúzta maga mögött a műhely ajtaját, és elindult a lépcsőn hálószobája felé, arra gondolt, ma este mégis elmondja Joszinak. Ennél nagyobb születésnapi ajándékot nem adhat neki, az asszonyt meg majd megbékíti valahogy.