Repülj, repülj, szőnyeg!

Kuszkusz óvatosan somfordált be gazdája szobájába. Először bumfordi fejét dugta be a résen, majd mancsával meglökte az ajtót. Döbbenetére Herceg a padlón térdelt, ütemesen előre hajladozott. Közelebb lépett, és megszagolta a kisfiú hátsóját.

– Megbolondultál, Kuszkusz? – ugrott félre Herceg, attól tartva, hogy a jószág szokás szerint beléharap.
– Tudod, mi, macskák, így üdvözöljük egymást. Mikor megláttalak a földön, összezavarodtam. Mit csinálsz te itt?
– Imádkozom, gyere, megmutatom.

Ölébe vette cicáját, és rákuporodtak a szőnyegre.
– Látod, milyen szép, mint egy virágos rét! – simított végig a piros mintás szőttesen Herceg. – A nagypapámtól kaptam ajándékba, Mekkában vette nekem.
– És az a kerek ott micsoda? – bökött orrával előre Kuszkusz.
– Egy iránytűről megtudhatod, merre van kelet. Abba az irányba fordulva kell imádkoznunk – magyarázta Herceg türelmesen.

A kíváncsi barátnak azonban ez nem volt elég, hirtelen a műszer felé kapott a mancsával, és a szőnyeg a levegőbe emelkedett. Huss, már ki is szálltak a nyitott ablakon.
– Juhéj, repülök! – ficánkolt örömében a cica. Nagyon élvezte a kalandot, mivel eddig hiába könyörgött, Herceg és családja sohasem vitték magukkal külföldre. Felfedezték, amikor belebújt a bőröndbe, és a születésnapi lufis léghajózás is csúfosan végződött, a hamis ciprus tetején landolt, majdnem lemaradt a tortáról.
– Maradj már nyugton, – csitította Herceg, és szorosan magához ölelte, – a végén még mindketten lezuhanunk!
– Ugyan, ha már ilyen szupi holmit kaptál a nagypapádtól, legalább próbáljuk ki!
– Nem lehet, Mama mérges lesz, ha szó nélkül elmegyünk – ingatta a fejét a kisfiú.
– Persze, ha megkéred, biztosan beleegyezik, hogy tegyél egy kört a város felett – öltötte ki gúnyosan rózsaszín nyelvét Kuszkusz.
– Igazad van, nem fog elengedni – szomorodott el Herceg.
– Na, akkor körözzünk egyet, aztán gyorsan visszajövünk, észre sem fogja venni a mamád. Különben meg a nagyszüleid hibásak a buta ajándékuk miatt.
– Merre menjünk? – kérdezte csillogó szemmel a kisfiú.
– Hova szeretnél? Szerintem egy varázsszőnyeggel bárhová lehet, nem kell hozzá jegy meg útlevél.
– Tényleg? Akkor irány Isztambul, már régen szeretném megnézni.

A szőnyegnek sem kellett több, olyan sebesen szállt a háztetők és a felhők felett, hogy a két szökevény fázósan bújt egymáshoz. Hercegnek eszébe jutott, Mama mindig csomagol pulóvereket a repülőre, hogy ne fázzanak meg. Valami szorította a mellkasát, de hirtelen lenézett, és még a szája is tátva maradt a gyönyörűségtől. Látta az alatta elsuhanó töméntelen autót, melyek mint hangyák araszoltak a boly felé, hallotta a szűnni nem akaró, állandó dudaszót. Észrevette a Boszporuszon ringatózó hajókat, felfedezte az Aranyszarv-öböl fényeit, érezte a Galata-híd éttermeiből áradó sült hal illatát. Már éppen azon gondolkodott, hogyan tudja megállítani ezt az izét, hogy vehessen egy szendvicset, amikor a szőnyeg éles kanyart vett, és befordult egy hatalmas térre.

A sok albumnézegetés után azonnal felismerte a Topkapi Szeráj romantikus belső udvarát, a mecsetté alakított keresztény templomot, a Hagia Sofiát, és vele átellenben, a Sultan Ahmet mecset hat minaretjét. A Sultan Ahmet előtti szökőkút színes fényben úszott, hol kékben, hol sárgában, hol pedig rózsaszínben pompázott.

Kuszkuszt érdekelni kezdte a dolog, a szőnyeg szélére mászott, onnan figyelte, hogyan villódznak a fények a vízcseppeken. Hirtelen feltámadt a szél, és hatalmas lökéssel a torony fölé repítette a szőnyeget. A rántástól Kuszkusz elvesztette egyensúlyát, lezuhant, egyenesen a szökőkút medencéjének irányába. Az anyag széle pedig beakadt a csúcsos tető egyik kiálló díszébe. Herceg rettentően megijedt, tudta, hogy Kuszkusz fél a víztől és nem tud úszni, hiszen a nyaralás alatt már kimentette barátját a folyóból. Már éppen pityeregni kezdett, és a mamáját hívta, amikor eszébe jutott a film, amit előző héten látott az állatos csatornán. Egy ló szakadt bele a tó jegébe, és az emberek hason fekve közelítették meg.

Herceg óvatosan elterült hát a szőttesen, a szélére kúszott, félve lenézett. Láss csodát! Kedvenc cicája ott imbolygott a levegőben, karmait a rojtokba akasztva. Már nem a szökőkút játékát figyelte, hanem könyörögve nézett gazdájára. Herceg felhúzta maga mellé, vigyázva kiszabadította Kuszkusz karmait, és szorosan átölelte.
– Azt hiszem, legközelebb inkább igazi repülővel jövünk, és Mamát sem hagyjuk otthon. Most menjünk gyorsan haza!

Tollasbál

Egy holdvilágos éjszakán, amikor hangosan muzsikáltak a tücskök, Kuszkusz beosont Herceg szobájába. Kuszkusz, a fekete-fehér foltos perzsacica és Herceg már hét éve barátok voltak, a kisfiú szülei akkor vették a macskát, amikor megtudták, hamarosan kisbabájuk születik. A cica rángatni kezdte gazdája takaróját.
− Gyere velem a tollasbálba! – mondta Kuszkusz Hercegnek.
− Nem lehet, nekem ilyenkor már aludnom kellene, reggel korán kelek, megyek úszni. Olvastunk esti mesét, imádkoztam és lekapcsoltuk a lámpát. Ilyenkor jön az álomtündér. Mama mérges lenne! – rázta fejét szomorúan a kisfiú.
− Nem tudja meg. Nézd csak, Ferdinánd macit idefektetjük helyetted a párnára, ha Mama benéz, azt hiszi, régen alszol. Mi meg kimászunk az ablakon.
Kuszkusz közben ügyesen elrendezte Herceg takaróját. Messziről tényleg úgy nézett ki, mintha a kisfiú az ágyában szenderegne. Herceg megnyugodott, kiugrott a macskával az ablakon:
− Kalandra fel!
A fiú Kuszkusz után loholt az utcán. Késő volt, még egy kocogó se jött szembe.
− Mi az a tollasbál? – kérdezte Herceg.
− Egy buli – válaszolta kurtán a macska.
− És hol tartják?
− A Dodóék melletti üres házban, mindig ott találkozunk a barátaimmal. Nagyon jó lesz, végre megismerkedhetsz velük.
Egy deszkarámpán felmásztak az épülő házba. Kuszkusz gyorsan cikázott a fél téglák, kiálló betonvasak és a törmelék között, Herceg a sötétben botladozott. Eszébe jutott, hogy a mamája megígértette vele, sohasem megy biciklizés közben az építkezésekre. Nem elég, hogy elszökött, most még ez is. Ha kiderül, minimum egy hét tévéelvonást kap majd büntetésül. A gondolatra kirázta a hideg.
Nem tudta tovább törni a fejét, hirtelen rengeteg állat vette körül. Először csak a szemük világított, később a kisfiú felismerte, macskák közé keveredett. Néhányan szépen fésültek voltak, nyakörvvel és névtáblával, mások büdösek és loncsosak, bundájuk néhol tépett.
− Ki ez? – kérdezte egy nagy, vörös kandúr.
Alfi, olvasta le a nyakában lógó kör alakú medáljáról a kisfiú.
− Herceg, a gazdám – válaszolta Kuszkusz.
− Minek hoztad ide? Megállapodtunk, hogy emberek nem jöhetnek – mondta dühösen a vörös, közben vicsorgott, rózsaszín ínye alól kilátszottak hegyes fogai. Herceg félt, most majd biztosan megharapja Kuszkuszt. Barátja azonban nem ijedt meg, felborzolta a szőrét, hirtelen olyan lett a farka, mint Mama pókhálózó mopja.

Kuszkusz bátran visszafeleselt a kandúrnak:
− Alfi, Herceg nem olyan, mint a többiek. Sohasem rúg belém, nem húzza meg a fülem, és vacsorakor finom falatokkal töm.
− Még hogy nem olyan, mint a többi! – ugrott melléjük egy félszemű cirmos. – Ilyen emberporontyok dobáltak meg kővel. Ember ő, nézd csak meg az ujjait! Hát micsoda karmok ezek?
A fiú rémülten kapta el a kezét.
− Anyukám reggel vágta le a körmömet – válaszolta Herceg megszeppenve. Arrébb húzódott, mert Mama mindig azt mondta, ne simogasson meg mindenféle kóbor állatot, lehet, hogy veszett, túl közel az erdő.
− A valódi köröm ilyen – eresztette ki karmait a félszemű.
Herceg még hátrébb lépett, nem szerette volna, ha a kandúr a bőrébe mélyeszti őket.
− Ne ijesztgesd! – mordult Kuszkusz a kóbor macskára. – Bulizzunk inkább!
Egy hófehér, hájas gombolyag lépett elő, szájában egérrel. Elengedte, mikor nekiindult, rálépett a farkára. Egyszer annyira lassan mozdult a kövér macska, hogy az egérnek majdnem sikerült elérnie Herceget. Végül Alfi kapta el a szökevényt. A kisfiú felkiáltott, undorodott a rágcsálóktól.
− Micsoda nyápic, még egy ilyen kis vakarcstól is fél!
− Dehogy gyáva! Tegnapelőtt lebirkózta a szomszéd Dávidot, pedig ő már másodikos. Nézzétek, micsoda izmai vannak az úszástól! – vágta rá Kuszkusz, közben megtapogatta gazdája bicepszét.
− Bizonyítsa be, hogy bátor, akkor bevesszük a csapatba – mondta a vörös kandúr. – Gyere utánunk! – hívta Herceget.
Az egész kompánia nekiiramodott, átugrották az ablakmélyedést, ki a szabadba. Herceg felmászott a párkányra, majd leugrott ő is. Zuhant és zuhant, egyre közeledett a pince betonpadlója. A kisfiú kétségbeesetten sikoltozni kezdett. Hirtelen puha kéz fogta meg a vállát, felemelte a levegőbe, repültek, egyre magasabbra. Elhagyták a szürke felhőket, a hold kerek képével rámosolygott. Hercegnek eszébe jutott, a mamája mesélt neki arról, hogy minden gyerekre vigyáz az őrangyala. Biztosan ez az angyal talált rá. Megsimogatta a fiúcska fejét, tollak csiklandozták az orrát, Herceg tüsszentett. Kinyitotta a szemét, hogy megismerkedjen a megmentőjével.
− Mi a baj kisfiam, rosszat álmodtál? Itt vagyok – ölelte át szorosan Mama, és puszit nyomott a feje búbjára.

Pálcikaember vs kockahas

Herceg általában pálcikaembereket rajzolgatott a füzetei szélére, még rajzórán is. Amikor ovis volt még napsárga koronát is varázsolt az emberke fejére. Leginkább azért pálcikát, mert mást nem tudott, és ő tényleg ilyen szeretett volna lenni, ropi lábak és karok, kiálló bordák.

Nézegette magát a tükörben, de hiába, nem tudta megszámolni a csontjait. Megfogta a pocakját, és hangosan azt mondta, icike-picike, pontosan azzal a hangsúllyal, mint a mamája. Aztán eszébe jutott a hétvége a focipályán, ahol a többiek már megint azzal piszkálták, hogy még megkerülni sem lehet, és kérdezgették, mikor jön a baba, hányadik hónapban van. Kihagyták a csapatból, ő lett a cserejátékos, akire persze sohasem került sor. Bámulta a pálya szélén kavargó madártollat, szeretett volna ő is ilyen könnyű lenni, és huss, szállni a széllel, messze, el innen. Szomorúan elfordult a tükörtől, elhatározta, hogy ez többet nem történhet meg.

Amikor Mama a kamrában matatott, Herceg a vacsoráját kiöntötte a kukába, és mint egy mintagyerek, a piszkos tányért betette a mosogatógépbe. Mama még meg is dicsérte. Reggelijének csak felét ette meg, arra hivatkozva, hogy fáj a gyomra. Ami nem is volt igazi hazugság, mivel éjjel alig bírt aludni, annyira hangosan korgott a hasa, még a halak levegőztetőjét is túlharsogta. A tízóraiját a padtársának adta, az ebédjegyét meg a girnyó Tominak, aki képes volt három adag kaját bevágni, teljesen mindegy, milyen undormányt főztek aznap, és a nagy zabálás ellenére is pálcikaember maradt.

Négy nap múlva az edző felhívta Mamát, azonnal menjen Hercegért, mert elájult edzésen. Nem, semmiféle baleset sem történt, egyszerűen összecsuklott, miután lehúzott kétezer métert az evezőgépen. Jobb lenne mindjárt orvoshoz vinni, mert annyira sápadt. A doktornő alaposan megvizsgálta, majd furcsán méregette Herceget. Mivel semmi egyebet nem talált, Herceg pedig a gyomrát fájlalta, gyomortükrözést rendelt. Szokás szerint kedvesen, gondosan elmagyarázta, hogyan történik a vizsgálat. Óvatosan le kell nyelnie egy hosszú csövet. Ha nem sikerül magától, akkor elaltatják, és letuszkolják a torkán álmában.

Herceg még sápadtabbá vált, és megsúgta az orvosnak, nincs szükség a tükrözésre, azért ájult el, mert napok óta nem eszik. Gyakorlatilag a reggelin kívül semmit, és minden nap két órát edz. A doktornő alaposan megszidta, ennie kell, a sportoláshoz rengeteg energiára van szüksége. Egyen kevesebb csokit, sok gyümölcsöt, és evezzen szorgalmasan. Ez a picike pocak pillanatok alatt eltűnik majd, meglátja. Mama a következő hetekben olyan lett, mint a börtönőr. Nem mozdult Herceg mellől, egészen addig, míg be nem fejezte a vacsoráját. Lemondta az iskolai ebédet, minden nap Herceg kedvencét főzte.

A szezonvégi díjátadó után Herceg az öltöző tükrében nézegette, milyen szivárványos fénypászmák csillognak a padlón az aranyérmére vetődő napsugaraktól. Kergetőztek össze-vissza, mint a neonhalai az akváriumban. Aztán Herceg levette a pólóját, és a négyzeteket kezdte számolgatni a hasán. Tisztára, mint a Rubik-kocka, csak szerencsére nem olyan tarka.

Szöveg: Szőcs Henriette, író
Rajz: Virág Andor, Szombathely, Bolyai Gimnázium, 11/C

A léghajó

Herceg ötéves lett, hogy telik az idő! Mama megengedte neki, hogy szülinapi bulit rendezzen a kertjükben. Várjátékot terveztek, ahol a fiúk lovagok, a lányok pedig királykisasszonyok lesznek, akiket meg kell menteni a gonosz sárkánytól. A sárkányról vitatkoztak, Herceg szerette volna, ha Papa öltözik be a tűzokádónak. Mama nem tartotta jó ötletnek, mivel a hercegnőket a várban őrzi a sárkány, és szerinte Herceg apukája nem tud felmászni a csúszdatoronyba, de ha valahogy feljutna, akkor sem bírna el a házikó három kislányt, és még a Papát is. Elképzelték, amint Herceg apukája beszorul a várkapuba, és a hercegnők tuszkolják őt kifelé. Nagyokat nevettek, megegyeztek, valaki mást kell keresniük. Mama kitalálta, legyen Kuszkusz cica a sárkány, majd tesznek a fejére egy zöld papírcsákót, ami Herceg kétéves zsúrjáról maradt.
Ebéd után feldíszítették a teraszt, papírlampionokat és lufikat akasztottak fel az eresz alá és a mászókára. Papa felfújta a léggömböket, vörös lett a feje az erőlködéstől, Mama ragasztotta őket a helyükre. Herceg egyfolytában a kedvenc dalát énekelte, ma van a szülinapom, pom, pom, az ötödik szülinapom, pom. Nagyon izgatott volt, végül aztán mégis segített egy kicsit, elrendezte a versenyautós tányérokat és a szalvétákat az asztalon. Elsőként a két szomszéd kislány, Szöszi és Lala érkezett meg, de a többiek se sokat késtek. Peti páncél nélkül jött, ezért Herceg kölcsönadta neki a sísisakját, nehogy megsérüljön a bajvívásban. Papa felsegítette a kislányokat a toronyba, és mellettük maradt, mint testőr, nehogy leessenek a magasból. A lányok a lufik közül integettek le a hős lovagoknak.
Kuszkusz a párkányon feküdt kinyújtózva, élvezte a napsütést, bár a csákó gumija kényelmetlenül szorította a nyakát. A fiúk először feladatokat oldottak meg, aztán elkezdték egymást püfölni. Mama közbelépett:
– Kedves bajvívók, míg ti egymással hadakoztok, a hercegnők már nedvesre sírták a zsebkendőjüket! Senki se szabadítja ki őket a gonosz sárkány fogságából?
– Gyerünk, mentsük meg a királylányokat! Rohamra! – süvöltötte Herceg.
Kuszkusznak ekkor lett elege. Vagy a túlerőtől riadt meg, vagy a ricsaj zavarta, vagy csak erősen tűzött a nap, ez már sohasem derül ki. Feltápászkodott, nagyot nyújtózott, felpúpozta a hátát, pont úgy, ahogyan az oviban szokták Hercegék a reggeli tornán. A hirtelen mozdulattól a csákó a szemére csúszott, így vakon indult el a párkányon. Belegabalyodott a lufik zsinórjába, húzta őket maga után, mind a tízet. A gerenda szélén állt, amikor jött egy nagyobb szellő, s felrepítette a léggömböket a magasba. Velük együtt, mint egy léghajón, lebegett a cica is.
Ebből a többiek semmit se vettek észre, mivel a hercegnők a másik oldalon azt figyelték, melyik lovag ér fel legelőbb, hogy végre kiszabadítsa őket a rabságból. Kis tülekedés után ez Petinek sikerült, aki mindjárt meg akart küzdeni a sárkánnyal:
– Hol vagy te lopós szörnyeteg? – kiabálta.
– Tényleg, hova lett a sárkány? – kérdezgették egymástól, majd elkezdték keresni a macskát a kertben. Végigjárták Kuszkusz kedvenc helyeit, benéztek a bokrok alá, a virágládák közé, a tornácra. Sehol sem találták, Herceg nagyon szomorú lett, mert meg akarta kínálni barátját a tortából. Papa még az utcára is kiment, hátha csak elcsavargott az ebadta macskája. Kuszkusz a szemközti üres házban találkozgatott a környék többi cicájával. Ezúttal Herceg apukája hiába kereste, senki sem rejtőzött az építkezésen.
Közben Kuszkusz lassan emelkedett, már a kertben levő hamis ciprus magasságában lehetett, amikor leesett szeméről a sapka. Lenézett, szédült, nagyon megijedt. Éktelen nyávogásba és kapálózásba kezdett, hogy kiszabaduljon. Herceg azonnal meghallotta, hogy a barátja bajban van.
– Papa, gyere gyorsan, valahol hátul miákol!
Gyereksereg rohant a kertbe, leesett az álluk a látványtól, ahogyan Herceg macskája a mászótorony felett lebegett. Addigra már a hadonászástól sorban kipukkantak a lufik, a cica hirtelen lezuhant, szerencsére Papa karjában landolt.
– Hát, Kuszikám, azt tudtam, szeretnél repülni, de arról fogalmam sem volt, hogy az ejtőernyős ugrást is kipróbálod! – hahotázott Herceg apukája.
– Ha ilyen a repülés, legközelebb inkább kihagynám – morogta Kuszkusz, és sértődötten elvonult a vackára.
Később Hercegnek sikerült kicsalogatnia onnan és megvigasztalni egy szelet tejszínhabos csoki tortával. A vendégek még sokáig emlegették a különleges szülinapi produkciót.

Megjelent a Nők Lapja 2011/45. számában

Az elveszett álmok

Amikor Kuszkusz, a fekete-fehér foltos perzsacica bedugta bumfordi, mackóforma fejét Herceg szobájának ajtaján, hétéves gazdája éppen egy hátizsákba pakolt.
– Hova készülsz? Mész a nagymamádhoz? – kérdezte a cica.
– Jó lenne! – sóhajtott a kisfiú. – Világgá megyek, megkeresem a szép álmokat.
– Nem is tudtam, hogy elvesztek – kerekedett még nagyobbra a szőrmók szeme.
– Igen, hetek óta minden osztálytársam fáradtan, nyűgösen jön iskolába. Senkinek sincs kedve bújócskázni vagy focizni. Arról mesélnek, hogy éjszaka felriadnak, mert egy szörny kergeti őket, felfalja a tortájukat, vagy valami nagy gyerek az útjukat állja hazafelé menet. Sehol semmi jó történet. Megkeresem őket, velem jössz?
A macska bólintott, s elindultak kettecskén. Átvágtak a réten, szedtek néhány vadvirágot. Kuszkusz összegyűjtött pár bogáncsot is, Maminak órákig tart majd kikefélnie a bundájába ragadt labdacsokat. Az akácos aljában megbújó méhkasokat messziről elkerülték, mindketten tartottak a mérges fullánkoktól. Amint beértek az erdőbe, furcsa hangra figyeltek fel. Kuszkusz hegyezte a fülét, végül síró leánykát pillantott meg az egyik bodzabokron. Alig volt húsz centi az egész hölgyemény, gyönyörű arcával ijedten nézett rájuk.
– Hát te ki vagy?
– Imola vagyok, az álomtündér.
– Ha neked adom a virágokat, abbahagyod a bőgést? – kérdezte Herceg, miközben a tündér orra alá nyomta a pipacsokat. Imola nagyot tüsszentett, mivel allergiás volt a virágporra, és még jobban bömbölt.
– Tényleg, miért sírsz? – nyaggatta a fiú.
– Mert Krucifix ellopta az álmaimat.
– Mi is a szép álmokat keressük! Segítünk neked visszaszerezni őket.
A tündér végre elnevette magát.
– Aranyos vagy, kisfiú. Mi is a neved?
– Herceg, a cicám pedig Kuszkusz.
– Krucifix nagyhatalmú, gonosz varázsló, ti gyerekek, nem bírtok vele.
– Legalább hadd próbáljuk meg! Olyan uncsi történetek nélkül aludni, vagy egész éjszaka hadakozni – győzködte Imolát Herceg.
A tündér megint pityeregni kezdett, szipogva folytatta.
– Az én hibám, hogy így szenvedtek. Annyira sajnálom! A varázsló feleségül kért, de nem mentem hozzá.
– Miért nem? – kíváncsiskodott a fiúcska.
– Mert Krucifix öreg, csúnya, és hosszú a szakálla – toppantott dühösen Imola. – Ne szakíts félbe! Bosszúból egy palackba zárta a szép álmokat, és csak akkor adja vissza, ha egy bátor ifjú háromszor legyőzi a rémeket.
– Én senkitől sem félek, járok bokszedzésre, a barátomnak meg éles karmai vannak.
Herceg támadó állásba helyezkedett, ahogyan az edzőtől tanulta: bal láb elöl, ugyanaz a kéz lendül, a másik fedez.
– Nem ér az itt egy fabatkát sem – sóhajtott a tündér. – A történetek szörnyeit nem tudod megütni vagy megkarmolni, mert köddé válnak.
– Akkor hogyan lehet legyőzni őket?
– Együttesen, varázsigével. Kérned kell a Mindenség Urát, hogy repítse el a rossz álmot az Északi-sarkra, hogy ott Bertalan, a jegesmedve, érdes nyelvével nyalogassa, jeges leheletével megfagyassza, hogy soha ne térhessen vissza.
– Bertalan szereti a fagyit?
– Látom, éles eszed van, talán sikerülhet a mentőakció – mosolyodott el Imola. – Megjegyezted a versikét?
– Igen. Merre induljunk?
– Ó, csak az orrotok után. Megtalálnak a rémálmok, ne aggódjatok! Járjatok szerencsével! – integetett utánuk az aranyhajú tündér a zsebkendőjével. Mentek, mendegéltek. A nap erősen tűzött, dél körül járhatott, leültek hát falatozni. Bevackolták magukat egy fa árnyékába, Herceg a feje alá gyűrte a hátizsákot párnaként. Arra ébredt, hogy valaki a kekszes dobozt próbálja kiráncigálni a táskából.
– Kuszkusz, nem laktál jól? – kérdezte a fiú, de ekkor észrevette, hogy nem a macskája torkoskodik, hanem egy kövér törpe tömi magába a csokis sütit. A kis emberke inge feszült a hasán, a gombok majdnem lepattantak róla.
– Hiszen ez a sütifaló szörny – kiáltott fel Herceg. – Hogy is szól a varázsige?
Kuszkusszal együtt sikerült elmondaniuk, aztán már csak azt látták, a jeges forgószél felkapja a törpét és messzire repíti. Ha már felébredtek, folytatták útjukat. Rövidesen zajt hallottak a hátuk mögül, mintha lovak trappolnának. A szomszéd Kató néni nyargalt utánuk, nyájasan mosolyogva. Herceg, amikor még otthon volt, igyekezett elbújni előle, mert a néni szerette üdvözlésként megcsipkedni a fiúcska arcát.
– Szaladjunk, – rikkantotta Herceg, – nehogy elkapjon az öregasszony, mert akkor jön a cviki -puszi!
– Várj! – kapaszkodott bele nadrágszárába a macska. – Emlékszel, mit mondott Imola? A futás nem segít, csak a versike. Megfogták egymás kezét, és hangosan kántálták a varázsigét. Amikor ott tartottak, jeges leheletével megfagyassza, a szomszéd néni megdermedt, majd elrepült északra.
– Láttad? – nevetett Herceg, – Sokszor mondtam már, boszorkány az öreglány, seprű nélkül is tud szállni.
Békében folytatták útjukat. Az erdőben, a fák között észrevettek egy magaslest. Kuszkusz ajánlkozott, hogy majd felmászik, és körbenéz, merre tovább. Ezt a mókát barátja sem hagyhatta ki. De még a létráig sem jutottak, mikor egy nagydarab fiú állta útjukat. Herceg megrémült. A törpe aprócska volt, nem bánthatta őket, Kató néni arccsipkedését is ki lehetett volna bírni, de ez a fiú magas, mint egy hetedikes. Biztosan megveri őket. Vajon most segít a varázsige? Tétován megsimogatta cicája fejét, a gúnyosan vigyorgó arcra nézett, és rákezdett: Mindenség Ura, repítsd el ezt a rossz álmot az Északi-sarkra, hogy ott a jegesmedve érdes nyelvével nyalogassa, jeges leheletével megfagyassza, s onnan soha többé ne térjen vissza! Aztán már csak a nagy gyerek rémült képét látták, és Bertalant, a jegesmedvét, aki integetve megköszönte az újabb fagylaltot.
Krucifix előbújt rejtekéből, a mogyoróbokorból, és öklét rázva szitkozódott.
– A játszma még nem ért véget, gyerekecskéim! Megszerzem én még Imolát és az álmokat!
Herceg legyintett, sarkon fordult, és elindult haza, mert a mamája már biztosan keresi. Imola egész éjjel repkedett, álomport hintve szerteszét. Reggelre a tündér teljesen kimerült, de megérte a fáradság, mert a gyerekek boldogan és mosolyogva ébredtek.

Megjelent a Csillagszálló 2011/2., Játszma c. számában