Az elveszett álmok

Amikor Kuszkusz, a fekete-fehér foltos perzsacica bedugta bumfordi, mackóforma fejét Herceg szobájának ajtaján, hétéves gazdája éppen egy hátizsákba pakolt.
– Hova készülsz? Mész a nagymamádhoz? – kérdezte a cica.
– Jó lenne! – sóhajtott a kisfiú. – Világgá megyek, megkeresem a szép álmokat.
– Nem is tudtam, hogy elvesztek – kerekedett még nagyobbra a szőrmók szeme.
– Igen, hetek óta minden osztálytársam fáradtan, nyűgösen jön iskolába. Senkinek sincs kedve bújócskázni vagy focizni. Arról mesélnek, hogy éjszaka felriadnak, mert egy szörny kergeti őket, felfalja a tortájukat, vagy valami nagy gyerek az útjukat állja hazafelé menet. Sehol semmi jó történet. Megkeresem őket, velem jössz?
A macska bólintott, s elindultak kettecskén. Átvágtak a réten, szedtek néhány vadvirágot. Kuszkusz összegyűjtött pár bogáncsot is, Maminak órákig tart majd kikefélnie a bundájába ragadt labdacsokat. Az akácos aljában megbújó méhkasokat messziről elkerülték, mindketten tartottak a mérges fullánkoktól. Amint beértek az erdőbe, furcsa hangra figyeltek fel. Kuszkusz hegyezte a fülét, végül síró leánykát pillantott meg az egyik bodzabokron. Alig volt húsz centi az egész hölgyemény, gyönyörű arcával ijedten nézett rájuk.
– Hát te ki vagy?
– Imola vagyok, az álomtündér.
– Ha neked adom a virágokat, abbahagyod a bőgést? – kérdezte Herceg, miközben a tündér orra alá nyomta a pipacsokat. Imola nagyot tüsszentett, mivel allergiás volt a virágporra, és még jobban bömbölt.
– Tényleg, miért sírsz? – nyaggatta a fiú.
– Mert Krucifix ellopta az álmaimat.
– Mi is a szép álmokat keressük! Segítünk neked visszaszerezni őket.
A tündér végre elnevette magát.
– Aranyos vagy, kisfiú. Mi is a neved?
– Herceg, a cicám pedig Kuszkusz.
– Krucifix nagyhatalmú, gonosz varázsló, ti gyerekek, nem bírtok vele.
– Legalább hadd próbáljuk meg! Olyan uncsi történetek nélkül aludni, vagy egész éjszaka hadakozni – győzködte Imolát Herceg.
A tündér megint pityeregni kezdett, szipogva folytatta.
– Az én hibám, hogy így szenvedtek. Annyira sajnálom! A varázsló feleségül kért, de nem mentem hozzá.
– Miért nem? – kíváncsiskodott a fiúcska.
– Mert Krucifix öreg, csúnya, és hosszú a szakálla – toppantott dühösen Imola. – Ne szakíts félbe! Bosszúból egy palackba zárta a szép álmokat, és csak akkor adja vissza, ha egy bátor ifjú háromszor legyőzi a rémeket.
– Én senkitől sem félek, járok bokszedzésre, a barátomnak meg éles karmai vannak.
Herceg támadó állásba helyezkedett, ahogyan az edzőtől tanulta: bal láb elöl, ugyanaz a kéz lendül, a másik fedez.
– Nem ér az itt egy fabatkát sem – sóhajtott a tündér. – A történetek szörnyeit nem tudod megütni vagy megkarmolni, mert köddé válnak.
– Akkor hogyan lehet legyőzni őket?
– Együttesen, varázsigével. Kérned kell a Mindenség Urát, hogy repítse el a rossz álmot az Északi-sarkra, hogy ott Bertalan, a jegesmedve, érdes nyelvével nyalogassa, jeges leheletével megfagyassza, hogy soha ne térhessen vissza.
– Bertalan szereti a fagyit?
– Látom, éles eszed van, talán sikerülhet a mentőakció – mosolyodott el Imola. – Megjegyezted a versikét?
– Igen. Merre induljunk?
– Ó, csak az orrotok után. Megtalálnak a rémálmok, ne aggódjatok! Járjatok szerencsével! – integetett utánuk az aranyhajú tündér a zsebkendőjével. Mentek, mendegéltek. A nap erősen tűzött, dél körül járhatott, leültek hát falatozni. Bevackolták magukat egy fa árnyékába, Herceg a feje alá gyűrte a hátizsákot párnaként. Arra ébredt, hogy valaki a kekszes dobozt próbálja kiráncigálni a táskából.
– Kuszkusz, nem laktál jól? – kérdezte a fiú, de ekkor észrevette, hogy nem a macskája torkoskodik, hanem egy kövér törpe tömi magába a csokis sütit. A kis emberke inge feszült a hasán, a gombok majdnem lepattantak róla.
– Hiszen ez a sütifaló szörny – kiáltott fel Herceg. – Hogy is szól a varázsige?
Kuszkusszal együtt sikerült elmondaniuk, aztán már csak azt látták, a jeges forgószél felkapja a törpét és messzire repíti. Ha már felébredtek, folytatták útjukat. Rövidesen zajt hallottak a hátuk mögül, mintha lovak trappolnának. A szomszéd Kató néni nyargalt utánuk, nyájasan mosolyogva. Herceg, amikor még otthon volt, igyekezett elbújni előle, mert a néni szerette üdvözlésként megcsipkedni a fiúcska arcát.
– Szaladjunk, – rikkantotta Herceg, – nehogy elkapjon az öregasszony, mert akkor jön a cviki -puszi!
– Várj! – kapaszkodott bele nadrágszárába a macska. – Emlékszel, mit mondott Imola? A futás nem segít, csak a versike. Megfogták egymás kezét, és hangosan kántálták a varázsigét. Amikor ott tartottak, jeges leheletével megfagyassza, a szomszéd néni megdermedt, majd elrepült északra.
– Láttad? – nevetett Herceg, – Sokszor mondtam már, boszorkány az öreglány, seprű nélkül is tud szállni.
Békében folytatták útjukat. Az erdőben, a fák között észrevettek egy magaslest. Kuszkusz ajánlkozott, hogy majd felmászik, és körbenéz, merre tovább. Ezt a mókát barátja sem hagyhatta ki. De még a létráig sem jutottak, mikor egy nagydarab fiú állta útjukat. Herceg megrémült. A törpe aprócska volt, nem bánthatta őket, Kató néni arccsipkedését is ki lehetett volna bírni, de ez a fiú magas, mint egy hetedikes. Biztosan megveri őket. Vajon most segít a varázsige? Tétován megsimogatta cicája fejét, a gúnyosan vigyorgó arcra nézett, és rákezdett: Mindenség Ura, repítsd el ezt a rossz álmot az Északi-sarkra, hogy ott a jegesmedve érdes nyelvével nyalogassa, jeges leheletével megfagyassza, s onnan soha többé ne térjen vissza! Aztán már csak a nagy gyerek rémült képét látták, és Bertalant, a jegesmedvét, aki integetve megköszönte az újabb fagylaltot.
Krucifix előbújt rejtekéből, a mogyoróbokorból, és öklét rázva szitkozódott.
– A játszma még nem ért véget, gyerekecskéim! Megszerzem én még Imolát és az álmokat!
Herceg legyintett, sarkon fordult, és elindult haza, mert a mamája már biztosan keresi. Imola egész éjjel repkedett, álomport hintve szerteszét. Reggelre a tündér teljesen kimerült, de megérte a fáradság, mert a gyerekek boldogan és mosolyogva ébredtek.

Megjelent a Csillagszálló 2011/2., Játszma c. számában