Az új „Legyek ura”? – kritika Janne Teller Semmi c. regényéről

Janne Teller Semmi című ifjúsági regénye botrányos fogadtatásban részesült Dániában, megjelenése után rögtön betiltották. Ellenzői szerint depresszióba kerget és öngyilkosságra buzdít. A kifogásokat elsősorban nem a kritikusok, hanem a kiadónak levelet író, felháborodott olvasók, tanárok és könyvtárosok fogalmazták meg, akik nem értették, hogyan lehet ezt a könyvet fiataloknak ajánlani. Azt állították, hogy erőszakot tartalmazó szöveg, a benne szereplő gyerekek tombolnak, és tulajdonképpen az elfojtott indulataikat élik ki. Szerencsére az ifjúság reakciója a jóslatokkal teljesen ellentétes volt. A 2001-es dán Gyermekkönyv-díjat követően kötelező olvasmánnyá vált, az írónő pedig világszerte ismertté. A regény bestseller lett, már A Legyek urához hasonlítják.

De miről is szól és hogyan ez a díjazott botránykönyv? „Semminek sincs értelme. Ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni.” – mondja Pierre Anthon, és kivonul az osztályból, hogy azután a szilvafa tetején ülve vonja kétségbe társai életének értékeit. A többiek, a 8/A osztály tanulói kamaszos hévvel, ellenérvekkel, majd erőszakkal, kődobálással próbálják észre téríteni Anthont. Mikor ez nem sikerül, elhatározzák, hogy bebizonyítják neki, igen is van értelme az életüknek. Megalkotják a Fontos Dolgok Halmát, ahová elhelyezik a számukra sokat jelentő tárgyakat, kincseket (papagájos fülbevalót, horgászbotot, magas sarkú, zöld szandált). Tetteik először sikeresek, rövid időre hírnévre tesznek szert, és a Halmot a média műalkotásnak minősíti. Majd tragédiába torkollik a történet, az események elfajulásával tárgyak helyett már a kapcsolataikat, a becsületüket, önbecsülésüket, testrészeiket és szüzességüket kell feláldozniuk.

„Félelem. Még több félelem. Annál is több félelem” jellemzi a könyv légkörét, mivel a fontos dolgok beszolgáltatása nem saját elhatározáson alapuló döntés, a gyerekeknek a közösség parancsát kell teljesíteniük. A közös akarat ellen pedig nem lehet tiltakozni. Aki megpróbálja, azt megverik. „Hussain balhézott. Annyira balhézott, hogy a végén jól megvertük.” A Fontos Dolgok Halmának létrehozója a dac, az utasításokat pedig a bosszú szüli. A következő feladandó, megtagadandó dolgot, annak tulajdonosát az választhatja, aki utoljára elhelyezett valamit a szentélyben. A kamaszok könyörtelenek, kifigyelik a másik gyengéjét, és azt választják, amivel leginkább megfoszthatják őt identitásától. Ilyen például Rikke-Ursula „kék, kékebb, legkékebb” copfja, vagy az Istenbe vetett hit, a vallásosság.

A vallást és a hitet többszörösen megszentségtelenítik a csoport tagjai. Először – amikor elhatározzák: „Ki. Kell. Ásni.” Elise kisöccsét – meggyalázzák a temetőt. Aztán a templomot is, amikor ellopják a Krisztus-szobrot, „hiszen a keresztre feszített Jézus nem csak ájtatos Kaj mindenható Istene, hanem egyben a templom leginkább csodált tárgya is volt.” Ráadásul a szobor lezuhant, és Jézus „eltörte a lábát”. Hussaintől az imaszőnyegét kérik. Természetesen pótolható lenne, de elvesztése azt jelképezi, hogy Hussain elfordult az iszlámtól, „Rossz muszlim! Nem muszlim! Senki se!” Hinni nem lehet másban, csak a közösségben, vigaszt nem lehet máshol találni, csak a csoportban. „A segítség legyen veled. A segítség legyen velünk. Mi vagyunk a segítség.” – így szól a hitvallás.

A vékonyka könyvben a cselekmény feszes, egyenesen vezet a végkifejlet felé. A szöveg, a nyelvezet, a mondatszerkezetek a lehető legegyszerűbbek. A leggyakoribb stilisztikai megoldás a jelzők fokozása: „A szilvafának sok ága van. Sok hosszú ága. Túlságosan sok, túlságosan hosszú ága.” A rengeteg ismétlés már-már idegőrlő, de ez csak fokozza a feszültséget. „Végül beleegyeztünk, mert úgyse lesz senki, aki rá tudja venni magát, hogy levágja Jan-Johan ujját. – Majd én – közölte Sofie kurtán. Rábámultunk, egyikünk torkán se jött ki hang. Sofie valahogy hűvös lett az óta az ominózus nap óta. Hideg. Hidegebb. Fagy, hó és jég.”

A könyv tehát súlyos problémákat vet fel, ezért fontos, hogy a kamasz ne egyedül olvassa, vagy legalábbis a szülővel, pedagógussal együtt vonja le a konklúziót. Különben csak a döbbenet, a rémület marad. Ezt a feldolgozási igényt alátámasztandó a Scolar Kiadó két utószót is csatolt, Bárány Tiborét és Tandori Dezsőét. Bárány így összegzi a könyv lényegét: „Erre (is) jó az irodalom. Naivitás lenne azt gondolni, hogy identitáskonfliktusainkat megúszhatjuk. Janne Teller regénye azonban megóvhat attól, hogy a nehéz helyzetekben újból és újból felépítsük a Fontos Dolgok Halmát.” A magyar olvasóközönséget tekintve azonban a legfontosabb kérdés: részesül-e bármilyen fogadtatásban a hazájában szélsőséges megítélésű kötet? Érdekel-e egyáltalán valakit a Fontos Dolgok Halma?

Janne Teller: Semmi. Scolar Kiadó, 2011.

Kurdnak lenni más hazákban

Elif Shafak írónő emigráns török szülők gyermeke, Strasbourgban született, Madridban, Londonban nőtt fel, élt Isztambulban, Bostonban, Michiganban, Arizonában. Könyveit angolul írja, valódi „léggyökeres növény”, személyesen megtapasztalta, milyen, amikor a bevándorlókat „elragadta egy hatalmas hullám, amelyből nem tudtak kiszabadulni, váratlanul érte őket, és messzire vetette természetes környezetüktől”. 2013-ban magyarul megjelent regénye, a Becsület bemutatja a 21. századi növekvő rasszizmust, az emigránsokat érő napi atrocitásokat – a lányok zaklatását, a boltok feltörését, az árusok terrorizálását –, melyek ellen az angol társadalom csak látszatintézkedéseket tett.

Regényének eredeti címe Iskender, így hívják a főszereplőt. A név jelentése becsület. A török és a kurd nyelvben „a férfinevek mindig bátorságot, erőt, tudást sugallnak, a női nevek viszont kecses eleganciát tükröztek, mint a törékeny vázák”. A történet összes szereplője ennek megfelelően kap nevet, Iskender anyjának ezzel a sorsát is meghatározzák, ő lesz a rózsaszín végzet, Pembe Kader.

Iskender Toprak kurd bevándorlóként él Londonban. A kurd ázsiai népcsoport, közülük legtöbben jelenleg Irán, Irak, Szíria és Törökország területén élnek. Törökországban számuk tizenegy-tizenötmillióra tehető, a nyugat-európai török bevándorlók nagy része valójában kurd. Részt vettek az első világháborúban, a sèvres-i békeszerződés 1920-ban nemzetközileg elismerte a kurd népnek az autonómiához és a függetlenséghez való jogát. De ennek megvalósítása – az Irak északi részén néhány éve létrejött önálló kurd tartományt leszámítva – álom maradt.

A közelmúltig tilos volt a kurd nyelv használata Törökországban, sőt a világ egyik legrégebbi egyetemén, Gaziantepben jelenleg is csak török nyelven folyik az oktatás. Mindez éles konfliktusokhoz vezet a két nép között, véres harcokkal, áldozatokkal. A kurdok szabadságharcukat vívják, míg a törökök terrorcselekményeket szenvednek el. Elif Shafak mindezt „elfelejti” megemlíteni, ezért a csodálatosan szőtt, minden darabkájában pontosan illeszkedő történet hitelét veszti. Pembe és Jamila nem önszántából tanul törökül, egyszerűen nincs más lehetősége. A regényben emlegetett csempészek bizonyára a hegyekben rejtőzködő PKK (Kurd Munkáspárt) harcosai. Ez a rengeteg apró, elhallgatott, hiányzó háttéranyag feszültséget teremthetett volna a történetben, és könnyebbé tette volna a megértést az olvasó számára.

A mű központi témája, ahogyan a cím is meghatározza, a becsület. „A becsületét vesztett férfi halott férfi. Sőt rosszabb, mintha halott lenne. Mert onnantól kezdve nem járhat az utcán emelt fővel, szemét a járdakőre kell szegeznie. Saját kuckójában, szégyenével körülvéve tölti a hátralevő életét, és összeaszik, kiszárad, mint a víz nélkül maradt gyümölcs.” – olvashatjuk a regényben. Azonban a kurd férfi becsületét nem saját tettei határozzák meg, hanem felesége, lányai, nővérei, húgai viselkedése. Nem saját cselekedetei hoznak szégyent rá, hanem nőnemű családtagjainak életvitele. Hiába nevelkedik a főszereplő, Iskender Londonban, mégis a hagyományos kurd normák határozzák meg életét. Ugyan lelkileg összetörik családja széthullásával, de a külvilág szemében nem apja cselekedetei miatt szégyenül meg. Nem számít, hogy a családfő szerencsejátékot játszik, adósságokba keveredik, elveszti munkáját, elhagyja feleségét és gyermekeit egy sztriptíztáncosnő miatt, házasság nélkül együtt él vele, a konzervatív szokásoknak ellentmondóan kiszolgálja, nem törődik gyermekeivel és hivatalosan még csak el sem válik Pembétől. Iskendert csupán anyja új barátja zavarja, hogy miatta megszólja őket a közösség, kiközösítetté válnak. Pedig Pembét az élet kényszeríti rá a változásra, kénytelen munkát vállalni, hogy eltarthassa három gyermekét. A fodrászkodással kitágul a világ, vágyik egy férfi szeretetére, gyengédségére, hiszen addigi élete során nem volt része benne, anyja állandóan ütötte-vágta, ahol érte.

Iskender egy véletlennek köszönhetően rádöbben arra, hogy anyja titokban egy férfivel találkozik. A kurd fiú mindenekfelett szereti anyját, Pembe is bálványozza elsőszülött fiúgyermekét, szultánomnak szólítja. A fiú mindössze tizenhat éves, azonban a jelenlegi helyzetben ő a családfő, akinek meg kell oldania a problémát. A mélységes szeretet, a gyermeki lét és az európai normák miatt Iskendert kétségek gyötrik, megpróbál kibújni a feladat alól. Apja azonban sunyin elhárítja a problémát, pedig egy hivatalos válással felszabadíthatná Pembét. Nagybátyja, Tariq, bosszúállásra biztatja unokaöccsét, majd mikor Iskender elköveti a gyilkosságot, kibújik a felelősség alól. Szónok, a helyi radikális iszlám mozgalom feje szintén támogatja a megtorlást, arra hivatkozva, hogy a külföldön felnőtt fiúknak a szülők helyett a vallás előírásaira kell hallgatniuk.

Shafak kiválóan ábrázolja és megérteti olvasójával, hogy Iskender Topraknak valójában nincs választása, mindenképpen megszégyenül. Ha nem követi el a gyilkosságot, akkor a régi közössége, a kurdok körében válik kitaszítottá, ha pedig megöli anyját, azt a tízparancsolatban hívő angolok nem bocsátják meg neki.

A három Toprak gyermek sorsában felvázolja a bevándorlók lehetséges reakcióit az őket ért sérelmekre. Esma, az egyetlen lány, természetesen feministává válik. Yunus, a legkisebb fiú az akkoriban feléledő punk mozgalom tagja lesz. Ez a szál, a korszakot leíró, közhangulatot bemutató sztorizgatás később a történet elengedhetetlen részévé válik. Iskendert, a férfit, az iszlám radikalizmus érinti meg.

A regény szövege sodró lendületű, magával ragadja az olvasót. Shafak mondatszövése egyszerű, kivéve a keleties, arab, török beszédmódra jellemző hasonlatokat, képeket. A kiadót és a fordítót dicséri, hogy a megértést nehezítő török szavakat lábjegyzetben magyarázza. Az írónő kezdőmondatai tömörségükkel zseniálisak: „Anyám kétszer halt meg.” Érdemes figyelni a fejezetcímekre, és elgondolkodni rajtuk.

A Becsületből sem hiányoznak Shafak kedvencei, a dzsinnek. Misztikumban is bővelkedik a regény, emlékeztetve a szerző korábbi, Szerelem és A város tükrei című művére. Találkozunk vénekkel, varázslással, egy nagy barna pisztránggal, és mellékkarakterként Elif Shafak szerepeltet egy bölcset, tanítót, Zeeshant, az ő szájába adja a történet tanulságát: „Az élet olyan, mint egy hőlégballon. Döntsd el, hogy felfelé akarsz szállni vagy lefelé!”

Elif Shafak csodálatos mesélő, Becsület című regényét Man Ázsiai Irodalom Díjra jelölték. Történetei magával ragadják az olvasót, kiválóan ötvözi a modernséget a török hagyományokkal, nem csupán írástechnikájában, hanem a történelmi tények elhallgatásában is. Miután az olvasó kikerült az elbeszélő bűvköréből, nem árt, ha az olvasottakat némileg kiegészíti, hogy teljes képet kapjon a valóságról.

Elif Shafak: Becsület. Európa Kiadó, 2013.

Pál Dániel Levente: Az Úr nyolcadik kerülete

Őszinte kíváncsisággal kezdtem bele a könyv olvasásába, mivel a Facebookról ismertem már korábban a szövegek nagy részét. Az anekdotikus, városi legendák meg-megjelentek a Pesten hallottam csoportban, ahol a tagok nagyon kedvelték a sztorikat. Szóval érdekelt, hogyan lesz ezekből a töredékes, eltérő hangulatú, témájú, változatos hosszúságú, néhol csak versnyi lélegzetű, máshol több oldalnyi terjedelmű elbeszélésekből kerek egész. Mivel a legutolsó regényem, A hűség a kutyáknak való, szintén egy onlájn blogból indult ki, tudtam, mi a különbség a netes írások és a nyomtatott változat között, illetve mennyi munkába kerül könyvvé formálni. Nos, Pál Dániel Leventének és szerkesztőjének sikerült megoldani a feladatot.

A borító külsőleg tetszetős, a lila alapszín felidézi nekem a kerület kicsit merész épülethomlokzatainak színvilágát. Az illusztráció Lakatos István munkája, azonban ezúttal cseppet sem lakatospistis, hiszen a szereplők nem képregényfigurák, hanem egy modern ikonográfia részei: cigány madonna kisdeddel, a rajta imádattal csüngő apa, egy iszákos hajléktalan, napszemüveges, vastag láncos maffiózó, és a sarokban megbújik az elbeszélő, aki erősen a szerzőre hajaz.

A bevezetőt kicsit unalmasnak és száraznak találtam, de végezetül rájöttem, hogy tökéletesen összefoglalja, miről szól a kötet. Pál nem csupán arról ír, ami mindannyiunknak sztereotípiaszerűen azonnal eszébe jut a nyolcadik kerületről, a cigányokról, a kurvákról, drogosokról, lecsúszott egzisztenciákról, kocsma- és börtöntöltelékekről, hajléktalanokról, hanem a kerület egészéről, ahova beletartozik a Palotanegyed, az egyetemek, a református templom, sőt, Csáth Gézának az orvosi egyetemen őrzött agya is. Egyrészt bölcsészként hiteles szociográfiát rajzol, megmagyarázza a mélyszegénység fogalmát, de a tudományosságot mindig oldja a személyes hang, élmény, az odatartozás, a humor.

Témák köré csoportosították a tárcákat, Gyerekek, Fiúk (számomra e kettő volt a legszórakoztatóbb, legkönnyedebb része a könyvnek), Lányok, Nők (szenvedés, tűrés, reality), Férfiak (macsó tragikomédia), Állatok, Öregek, Boszorkányok és szellemek. Ez utóbbi megtöri a sorrendet, szokatlan, elgondolkodtató és különleges írások. Az Állatok fejezet nekem a legkevésbé tetszett, valószínűleg ha én lettem volna a szerkesztő, (de szerencsére nem én voltam), inkább beillesztettem volna a többi tárca közé, elszórva, mert így egy kupacban könnycsatorna irritálóan hatásvadász lett. Erotikus regények szerzőjeként viszont különösen értékelem a szexualitás szabad és naturalista ábrázolását a szövegekben. „Úrinő? – röhög. – Ezt legutóbb öt férfi mondta, amikor magukévá akartak tenni, egyszerre! … És kikértem magamnak: álljanak csak sorba, és szépen egymás után!”

Annak ellenére, hogy a szerző így zárja az utolsó tárcát: „Mert idegen vagyok itt, nem ide tartozom és soha nem is fogok”, úgy gondolom, pont a bennfentes őszintesége miatt érdemes elolvasni Az Úr Nyolcadik Kerületét. És mert hangosan lehet közben nevetni.

Athenaeum Kiadó, 2017., 315.o, 2999 Ft

Vélemény plusz: szöveg 10, sztori 9, borító 10, első mondat 7

Megszegett ígéretek
(Linwood Barclay Széthullás c. regényéről)

Szeretem a krimiket, nagyszerűen kikapcsol, főleg, ha jól felépített a sztori, meg a karakterek, és nem jövök rá már a nyolcadik oldal körül, ki az elkövető, ráadásul valami csavar, váratlan fordulat is bekövetkezik. Linwood Barclay eddig magyarul megjelent talán összes könyvét olvastam, most a legújabbat választottam, a Széthullást.

Nekem pont azért tetszenek Barclay történetei, ami másokat zavar, amiért szerintük unalmas, hogy mintha a szomszédban játszódna a sztori. Döbbenetes, mintha az ünnepek alatt a médiában hallott hírekről írt volna regényt a szerző. (Pedig az eredeti megjelenés a 2015-ös év.) Van egy eltűnt személy, aki sajnos feltehetőleg meghalt, de nem találják a holttestét, elvileg van egy gyanúsított is, de igazából semmit sem bizonyítottak rá, de a közvélemény legszívesebben azonnal meglincselné. Barcalay krimijében a Cutter család életét is teljesen feldúlja és ellehetetleníti, mikor fiúkat, Dereket, gyilkossággal vádolják. A részletek gyorsan kiszivárognak, a fiút megbélyegzik, és miután ártatlansága kiderül, elfogják a valódi elkövetőt, a társadalom továbbra sem menti fel, mert ugye, nem zörög a haraszt. Természetesen Derekből különc, magának való fiatal férfi lesz, és a szülők házassága felbomlik.

Még többet olvastam olyan anyákról, apákról a hírekben, akik azt hiszik, gyermekük a tulajdonuk, használják és kihasználják őket. Agnes úgy gondolja, mivel tökéletesen irányít egy kórházat, akkor persze tökéletesen tudja irányítani a családját is, sőt, nélkülözhetetlen számukra. Férje és lánya nélküle nem boldogulna, csak ő tudja megszabni életük helyes irányát, és bírálni cselekedeteiket, megtorolni hibáikat. Természetesen Agnes sem tökéletes, hibázik, mindenhol, a munkában és a magánéletben. Óriási árat fizet érte, de az igazi szenvedő áldozat természetesen a lánya.

A következő hírelem a politika. Az író tökéletesen bemutatja, hogy bármennyire is nem érdekel bennünket a politika, szeretnénk kívülállók maradni, nem lehetséges, mert helyi szinten biztosan befolyásolja az életünket. A sógor-koma alapon hozott döntések kihatnak a mindennapjainkra.

Még csak a délután közepén jártunk, és már találtam egy hullát, kihallgatott a rendőrség, az imént meg puskát fogtak rám. Nem nagyon mertem belegondolni, hogy mi jöhet még.(126.oldal) Számomra a felismerés, hogy bármikor megtörténhet velünk is, ami csak Barclay elméjében létezik, nagyobb feszültséget okoz, mint más krimi szerzők vérben tocsogó képei. A szerző legfrissebb regénye címlapján hirdeti: Minden bűnnek következménye van. És minden városnak titka.

A regény eredeti, angol címe, Broken Promise. Jelentése megszegett ígéret, ami sokkal jobban illik a történethez, mint a magyarra Széthullásként fordított változat. A szereplők nagy része mást sem tesz, csupán nem tartja be, amit ígért, és ez az életükbe kerül. Ráadásul az eredeti cím Barclay bravúrja, ugyanis a kisváros neve, ahol a bűnügyek történnek, Promise Falls. Tehát értelmezhetjük úgy is, a megtört város.

Ugyan a kiadó ajánlójában feltűnteti, hogy folytatásos sztoriról van szó, bár szerintük a mű önállóan is olvasható. Igen, de nekem rengeteget segített a mozaikok összerakásában, hogy olvastam az előző, Közel a veszély című kötetet. Ráadásul Barclay profi módon, a legizgalmasabb résznél hagyja abba, és az első részben megkezdett nyomozás lezárása majd a harmadik részben várható. (Remélem, és emiatt biztosan elolvasom majd.) Szóval úgy gondolom, hogy egyértelműbben kellene kommunikálni a krimi trilógia voltát, mert akkor nagyobb élményhez jutnának az olvasók. Mindenképpen azt ajánlom, kezdjék a Közel a veszéllyel, majd folytassák a Széthullással.

General Press Könyvkiadó, 2017., 389 oldal

Bozgor – kritika Makai Flóra Ágnes Fő u. 4. c. regényéről

„Hazamegyek” – biztatja magát Zsófi, Makkai-Flóra Ágnes Fő utca 4. című regényének főhőse. A Fő utca Budán van, ő pedig Kolozsváron él, ahol mindenki Szofinak hívja. Ahol az iskolai füzetbe románul kötelező beírni a dátumot, szigorúan a nap, hónap, év sorrendjében. Ahol az ünnepélyen Majtényi Hazám című versét kell szavalni holmi idegen „walesi” bárdok helyett. A családnak Magyarországon él néhány áttelepült rokona (a nyolcvanas éveket írjuk), akiket két évente négy hétre meglátogathatnak, amennyiben kapnak útlevelet. Mert a hazamenéshez útlevél kell…

Bozgor, azaz hazátlan – csúfolják Romániában a magyarokat. De hol van a haza? A Magyar Katolikus Lexikon így fogalmazza meg a szó jelentését: „Földrajzilag egy nép történelmi élettere, a népre jellemző szellemi-kulturális hagyományokat elevenen éltető tájegység.” Szorosabb értelemben a helység, ahol megszülettünk és nevelkedtünk, legszorosabb értelemben állandó lakóházunk, melyben élünk. Az alapvető emberi jogok egyike, hogy hazánk legyen, és ennek megfelelő nevelésben részesüljünk. Az embernek viszont alapvető erkölcsi kötelessége a hazaszeretet. Duricza Katarina felvidéki írónő szerint a haza ott van, ahol a Wi-Fi automatikusan kapcsolódik. Márai azt írta, nincs más haza, csak az anyanyelv.

Kertész Zsófi is azt hiszi, a közös anyanyelv összekovácsolja a beszélőit, ezért amikor ’89-ben nem veszik fel a színművészetire – szerinte a származása miatt –, szeretője révén útlevelet szerez, Budapestre utazik „nyaralni”, azonban esze ágában sincs visszatérni Romániába. A rokonok nem törődnek az újonnan érkezettel, más helyzet ez, mint pár napig kalauzolni valakit, mikor látogatóba érkezik, megmutatni a Halászbástyát és a Hősök terét, vagy elpostázni neki a megunt, kinőtt holmikat. Magyarországon dúl a vadkapitalizmus, mindenki próbál valahogy beilleszkedni. Zsófi is kénytelen, mivel a színire a felvételit már lekéste. Neki egyszerűbb elfutni, mint küzdeni valamiért, egész addigi életében menekült a problémák elől. Végül sikerül állást szereznie nyelvtudása révén, de kirúgják, aztán nagy nehezen ismét elhelyezkedik. Kapcsolatok és megfelelő végzettség híján (fel sem merül benne, hogy az egyetemen színészeten kívül mást is oktatnak) lélekölő kulimunkát végez tizenkét órában az újonnan alakuló multinacionális cégeknél. Nemhogy tanulni, fejleszteni magát, élni sincs ideje. Nincsenek barátai, nincs szórakozása, alkohollal vigasztalódik – meg felszabadító szexszel, amiben önmagát adhatja következmények nélkül.

Közben Romániában kitör a forradalom. Zsófi a tévében látja a Ceaușescu-házaspár kivégzését: „A görbe hátú öregember és a fejkendős asszony egy mocskos, csupasz fal előtt a záporozó géppuska sorozattól, akár két bábu, rogytak össze. Öntörvényű, megvadult kivégzőosztag előtt álltak.” Szerencsére szülei tanácsára nem költözik vissza Kolozsvárra. A gyilkos düh ott később a magyarok ellen lázít, de a világ egyébként is teljesen kifordult önmagából, átalakult, Romániában is újra kellene tanulnia mindent, Pesten legalább van egy kis állandóság.

A lány régi szeretője elől bujkál, az új hiába hívja magával New Yorkba, megfutamodik a kihívás elől. Mikor a multicég nyújtotta látszatbiztonság megszűnik, kényszerhelyzetében a legősibb foglalkozáshoz menekül, aminek élete legnagyobb tragédiája vet véget. Lőrinc, a régi szerető már a regény elején kijelenti, mint egy vátesz, aki előrevetíti Zsófi sorsát: „te lelkileg nem vagy érett ehhez a pályához. A színházhoz kell egy nagy adag pofátlanság is. Ki kell állni, kihívóan, és átkozottul szemtelenül, és ha kell, erőszakkal kényszeríteni a közönséget, hogy kövessen téged.” Az élet színpadán sincs ez másként.

Makkai-Flóra Ágnes történetvezetése lineáris, gördülékeny, egyszerűen követhető. Nagyon ért a hangulatteremtéshez, leírásaival, a tipikus erdélyi szófordulatok alkalmazásával a kommunista Romániába repíti az olvasót: „A Szórában üres a kirakat, kőkemény kifli-imitációk állnak szépen, dizájnosan a polcokon. Néha megállok a kirakat előtt. Mustárt is lehet kapni. Tele van vele az üzlet.” Az erotikus leíró részeket Makkai-Flóra a rá jellemző könnyedséggel, természetes realitással kezeli. Lényegre törően, de elegánsan, a magyar nyelv rendelkezésre álló kifejezéseivel ragadja meg a szexualitást, kerülve az orvosi szakterminológiát, de a trágár pornót is, ahogyan ezt már tapasztalhattuk nála az Örvény című, erotikus thrillerében is.

A befogadás megkönnyítéséhez a kiadó csatolt egy roppant részletes jegyzetet, amely az olvasót eligazítja az erdélyi nyelvjárásban, illetve a fiatalokat a történelemben. Nagyszerű eszköz a regényen végigvonuló motívum, Zsófi rendszabályozhatatlan, tűzvörös hajzuhataga. Nem elég, hogy elfogadhatatlanul, szenvedélyesen vörös, még göndör is, a végtelen szabadságvágyat szimbolizálja. Zsófi a haját ugyan néha parancsra átfesti és kivasalja, hogy tisztességesebbnek tűnjön, de valójában csak a végső tragédia tudja megzabolázni.

A lány sorsa Kukorelly Cé Cé Cé Pé avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé című művében megrajzolt férfi főszereplőjének párja is lehetne. Makkai-Flóra Ágnes Kukorellyhez hasonlóan hűen dokumentálja a mindennapok kommunizmusát és a politika kisemberekre gyakorolt hatását. Mindkét főszereplő keresi a helyét, és származása miatt lóg ki az őket körülvevő közegből: Kukorellyé a ludovikás tiszt apa és a budai úrilány anya, az otthon anyanyelvként használt német, míg Makkai karaktere magyar felmenői és a kultúraközi különbségek miatt. Kertész Zsófi vergődésének megoldását Makkai-Flóra Ágnes a hazamenésben látja. De vajon hol van a haza?

Makkai-Flóra Ágnes: Fő utca 4. – Amikor a szabadságvágy zászlót bont. Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2019.

A lottón nyerni sokkal nehezebb, mint ez a munka (Tallér Edina: A negyvenkettedik széken ülő nő c. drámakötetéről)

Nem igazán divat ma drámát olvasni. Mindenkinek elege lesz a középiskola folyamán a Rómeóból, meg Az ember tragédiájából, nem elég, hogy a szereplők beszélgetéseiből kellene kitalálnunk, miről is szól a történet, ráadásul hülye módon versekben is társalognak. Színházban még esetleg megnézzük, hiszen nem sok meglepetést tartogat már, tudjuk, a szerelmesek a végén meghalnak, semmi extra izgalom. De drámákat soha többé nem olvasunk, megfogadjuk a kötelezők után az érettségin.

A dráma a három fő műnem egyike, az alapvetően párbeszédekre épülő, többnyire színházi előadásra szánt irodalmi alkotások elnevezése. Úgy kíván hatást elérni, hogy a szereplők cselekvéseit a jelenben írja le, így mutatva be azok általános érvényű jelentéstartalmait. A szót a köznapi használatban mindenféle feszültséggel teli, nagy indulatokat mozgató eseményre is használjuk (családi dráma, drámai pillanatok, stb.). Na, amire aztán végképp nincs szükségünk, drámára az életünkben.

Erre Tallér Edina ír egyszerre hármat, és a Kalligram Kiadó megjelenteti egy kötetben. A ragyogóan szép és életvidám szerzővel a borítón. Szokatlanul merész vállalkozás. Bátran vágjunk bele, sírni nem fogunk, sőt! Mindhárom darab tragikomédia. Ha szeretnénk, elgondolkodhatunk világunk visszásságain, ha könnyedebb élményre vágyunk, jót nevethetünk a szereplők bukdácsolásain az életben.
Az egy perccel tovább groteszk monodráma a szerelemről, párkapcsolatról, egy nő szemszögén keresztül. A címadó A negyvenkettedik széken ülő nő 29 oldalnyi monológ, munkahelyi stresszről, elidegenülésről és evési zavarról. A Kaliforniai álom egy szociobörleszk, görbe tükröt állít társadalmunknak, bennfentesen bemutatja az álságos, átveréseken alapuló világot, amiben élünk.
Mindhárom történetben közös, hogy a szereplők maguk buktatják le magukat, legyen szó egymás meg nem értéséről (Akkor most elhagysz? … Tudtam, hogy elhagysz. Te hagyod el magad. ..Én itt sem voltam), önképzavarról (De mióta futok, megváltozott az életem. Boldog vagyok. Csak az a baj, hogy kevés idő jut a kapcsolatépítésre, és hogy nagyon lassan fogyok), vagy munkahelyi csalásról, népbutításról (Ne tegyél fel hülye kérdéseket! Azért nem kérdezi a férjét, mert a férje szarik rá, otthon sincs soha, Erzsi nem tudja megkérdezni a férjét, mert nincs otthon soha, rohadtul nem érdekli, mi van Erzsikével. És ezt Erzsike is tudja. És, mivel Erzsike nem tud a férjével beszélgetni, és tudja, hogy a férje szarik rá, ezért Erzsike egy jóssal beszélget). Tallér Edina párbeszédei rendkívül feszesek, lendületesek, magával sodorják az olvasót, úgy érezheti, ő is a diszpécseriroda egyik dolgozója. Szószerkezetei, kifejezései nagyon köznapiak, közérthetőek, a mai, modern szlenget használja dialógusaiban. Nincs vers, nincs unalom, olvassunk drámát, melyeknek még a terjedelme is alkalmazkodik a rohanó világunkhoz, rövidek, mint egy novella, az egész könyv csupán 155 oldal. Vagy legalább menjünk el színházba, és nézzük meg, mert mindhármat játsszák.
Az Egy perccel tovább c. darab 5 éve van már műsoron vidéken, Budapesten, kő- és alternatív színházakban. 2014- ben elnyerte az I. Vallai Péter Kortárs Előadóművészeti Fesztivál fődíját. Budapesten jelenleg az RS9 és a B32 nevű színházakban játsszák. A negyvenkettedik széken ülő nőt novemberben mutatja be a Békéscsabai Jókai Színház és Budapesten a B32. A jövő évadban (2017-2018) tervezi bemutatni a B32 a Kaliforniai álmot.

Pesti Kalligram Kft.,2016., 156 oldal, 2500 Ft

https://librarius.hu/2016/10/06/a-lotton-nyerni-sokkal-nehezebb-mint-ez-a-munka/?fbclid=IwAR22r6QMdY0akc0epxcqhTwRClGlX1R_9e9NUL-EzdKCDkXD465kBymSHmQ