Hazám, hazám
Interneten keresgélek, ráakadok a Hazám, hazám-ra Simándy előadásában. Végighallgatom, megborzongok. Észreveszem, hogy Domingo is énekli Bánk áriáját. Magyarul szól a dal, mégsem az igazi, pedig Placidót imádom, gyönyörű hangja van. Néznem kell a szöveget, hogy értsem. Újból Simándy. Férjem bejön a szobába, mi történt szívem, te sírsz? Dehogy, tudod, csak az allergia. Már nem virágzik a parlagfű, makacskodik. Akkor biztos festék ment a szemembe.
A Bánk bánból érettségiztem. Szeretek olvasni, az összes kötelező olvasmányon átrágtam magam, örültem a tételnek. Azt hittem, tökéletesen értem, miről szól a dráma, ismerem a történelmi hátterét. Tizennyolc évesen csupán féltékenységet élhettem meg, honvágyat soha, két hétnél hosszabb ideig nem voltam távol, akkor is nyaraltam. Ha a tévében operát közvetítettek, gyorsan másik csatornára kapcsoltam. Jelest kaptam, pedig végig Gizellának hívtam Gertrudist, ami csak nyelvbotlás. Gizella a magyartanárnőm neve.
Ezüst folyók, a Sajó, a Zagyva, a Hernád és a Kapos, sorolják a hírekben. De ki hallott már a Bódváról, vagy a Bakony-érről? Gyerekkoromban nyaranta kikerekeztünk földúton a Borba-pusztán túlra, a Bakony-érig. A víz lassan csordogált a széles mederben, lábfejünkről mostuk le a port benne. Mindig vittünk magunkkal sót, hogy a talpunkra ragadt piócáktól megszabaduljunk. Érdekes játék, ha puszta kézzel ráncigáltuk, az élősködő nem engedett. Ha megszórtuk sóval, azonnal levált, csak kis piros pötty maradt a helyén. Az erecskék mostkönnytől áradók, visznek ágyat, kutyaólat, lábast, fényképalbumot emlékekkel.
Hős vértől ázottakaz arany mezők. Dermedten nézem a képeket, marsbéli táj, a tűzoltók és a katasztrófa védelmisek szkafanderben közlekednek. Pedig nem ötszázhetven millió, csak száznyolcvan kilométer tőlünk. Mintha vér borítana mindent, mint egy mészárszéken, slaggal mossák az embereket és a kövezetet. A lúggal elárasztott ólakban többé nem gágog réce és a mezőkön nem hajt búza. A múlt század húszas éveiben a szegény cselédlányok lúgkövet ittak, úgy lettek öngyilkosok. Egy se maradt meg.
Melinda Nadj Abonji kapta idén a Német Könyvdíjat. Európai lapokban különböző visszhangot keltett, hol méltatták, hol bírálták a döntés jogosságát, mivel Melinda Svájcban élő, magyar származású, szerb alkotó. Kanadából hazatért ismerőseinkkel arról beszélgetünk, mennyivel egyszerűbb kint az élet, tiszta, rendszeres, szabályozott és kiszámítható. Eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha ott laknánk. Lennének hegyek, hatalmasak, amire a férjem annyira vágyik, ahol fahasábokkal rakják a tüzet, és parlagfüvet csak albumokban látnak. Barátnőm viccelődik, kanadai magyar írónő lehetnél. Nem akarok külföldön élő magyar írónő lenni.
Kocsiban ülünk a gyerekkel, hallgatjuk az angol cédét. A tanfolyamon elmagyarázták, naponta kétszer le kell játszani a dalokat, mindössze kétszer tizenöt perc, bemászik a tanulók fülébe a dallam. Bugyuta dalocska arról, mit csinálunk reggelente felkelés után. Minden nap mosom a fogam, mosom a fogam, korán reggel. Mama, kérdezi a fiam, tényleg harcoltak oroszok a magyarok ellen? Igen, csillagom, honnan tudod? Lehalkítom a zenét. A tanító néni mondta. Elmesélnéd, kérlel. Elmagyarázom a negyvennyolcas szabadságharcot, meg Petőfit a Talpra magyarral a múzeum lépcsőjén, hogy a hétéves is értsen belőle valamit. Aztán behívták az oroszokat, vége lett, mesélek a tábornokok kivégzéséről Aradon, gyanítom, a vértanúk ünnepe miatt beszélhettek róla az osztályban. Érintem még ötvenhatot, a másik forradalmat, amikor végleg itt maradtak a muszkák. A gyerek ennyivel megelégszik.
Otthon elővesszük Bánk áriáját. Miért sírsz mama, kérdezi a fiam. Mert gyönyörű, válaszolom.