A viselkedéskultúra célja az emberek közötti kapcsolatok, a társadalmi élet szabályozása. Sűrűn változik, mert minden kornak, generációnak, vallásnak, népcsoportnak, sőt családnak is megvannak az illemszabályai. Az illem maga a jó modor, a kulturált viselkedés, amely eszköz, és bizonyos helyzetekben védelem.
Jelnek kellett volna vennem már azt is, hogy a Tinderen akadtunk össze. (Mumus társkereső). Meg azt is, hogy annak ellenére, hogy kábé huszonhárom percre laktunk egymástól, mégsem sikerült egyeztetnünk egy mindkettőnk számára elfogadható időpontot. Amikor nem jött össze a randi, egy hét is eltelt, mire újra jelentkezett. De most nem a jelekről szeretnék mesélni, főleg, hogy hiába szólalt meg a csengő a fejemben, mit csengő, Tel-Aviv-i légvédelmi sziréna, elnémítottam, levettem a hangot. Az újbóli felbukkanásakor a Világosító azzal győzködött, hogy igyunk meg egy pohárt bort, úgy emlékszik, a vöröset kedvelem. A fehér bort tisztán, a vöröset meg piszkosul szeretem. De ezt nem mondtam meg neki, főleg, miután nyomatékul, külön sorban leírta, ő fizeti.
Ekkor kellett volna lemondanom a randit, az a férfi, aki számára nem egyértelmű, hogy az első alkalommal, ha meghív valahova, felnőtt ötvenesként, neki illik fizetni, sosem lesz az én pasim. Mondjuk, szerintem később is neki kell rendeznie a vendéglői számlát, nem szeretnék olyan férfivel együtt lenni, aki nem tudja finanszírozni a vacsorám. Ha már a lakhatásomról, ruházkodásomról, autómról és a szépítkezésemről nem kell gondoskodnia, legalább az étkezésemről és a szórakoztatásomról néha-néha nem árt. Később, persze, egy-egy alkalommal, születésnapján, ünnepekkor, szívesen vendégül látom én is, de az első találkozón nem fizetek. Akkor inkább iszogatok a barátnőimmel, ott már kialakult a rendszer, hogyan fizetjük a cehhet.
De annyira szerettem volna már felnőtt férfi társaságában időzni, hogy lenémítottam a vészharangot. Egy teraszon ültünk, ő választotta a helyet, és a boromat is. Mindjárt lett témánk, nagyon jártas volt a szőlők levében, a palackok árát is feltűnően ismerte. Mivel én üres gyomorral nem bírok inni, túl hamar a fejembe száll, és első randin nem akartam tajt részeg lenni, a találkozó előtt bekaptam egy szendvicset. Hamarosan rendelt még egy pohárral, az idő telt, jócskán elmúlt vacsoraidő, érkezett a harmadik kör. Kedvtelve nézegette az bár étlapját, milyen színvonalasra dizájnolták, még a papír minősége is különleges. De nem kérdezte meg, kérek-e valamit. Rettentő éhes voltam. Ha egyedül vagyok, esetleg a barátaimmal, simán rendelek valami borkorcsolyát, de mivel kategorikusan kijelentette a bemutatkozásunk után, majd ő fizet, nem mertem. Korlátozva és rosszul éreztem magam. Igyekeztem rövidre zárni a társalgást, majd mikor elkísért félútig, s kiderült, hogy bringáját a bárnál hagyta, leszereltem, felesleges átgyalogolnia miattam a fél városon. Telefonszámot nem cseréltünk, és szerencsémre a török gyroszos még nyitva volt a sarkon.
Másik pasi, az Intrikus, ugyanaz a társkereső applikáció, ugyanaz a város. A főutcán sétálunk, megkér, navigáljam be egy bárba, ő először van itt, idegen neki a helység, inna már nagyon egy gin tonikot. Természetesen engem is meghív egy italra, bármire, amit szeretnék. Nem hagytam faképnél, előbújt belőlem a református jókislány, mégis miattam szakította meg az utazását. Kár volt, jöttem rá három gin tonik és egy pakli cigaretta után, úgy bűzlöttem, mint egy ócska kricsmi.
Aztán egy hét múlva szerelmes üzenet vár a facebookon egy újonnan visszaigazolt ismeretlen ismerős férfitől: Nagyon tetszel! Hosszú távú kapcsolatot szeretnék Veled, szívesen támogatlak anyagilag. Benne vagy?
Benne, nyakig.
Hölgyeim, azzá a férfivá váltunk, akihez hozzá akartunk menni.
