Az állatkertek olyan intézmények, amelyekben különféle, elsősorban vad állatokat tartanak fogságban, és mutatnak be a közönségnek. Nagyon fontos feladatuk a kihalófélben lévő vagy veszélyeztetett fajok fogságban nevelése és szaporítása, illetve lehetőség szerint visszaengedése a természetbe. A régi állatkertekben nem volt sok egyed, inkább csak elefántokat tartottak, amiket mutatványokra idomítottak be, hogy a látogatókat szórakoztassák. A modern kertekben az állatok nagy kifutókban, fák és más természetes dolgok között élhetnek. Az emberek nem vasrácsokon, hanem vastag üvegfalakon át nézhetik őket, de bejárhatják a parkot nyitott busszal is.
Szerintem az első állatkertet maga a Jóisten hozta létre, mikor felszólította Noét, hogy építsen bárkát, és helyezzen el rajta minden fajból egy hímet és egy nőstényt. Sajnos, Isten elkövette azt a hibát, hogy az emberekből nagyobb mennyiséget engedélyezett a hajóra, s most ott tartunk, hogy a négylábúak túléléséhez rácsok meg üvegfalak szükségesek, de ez sem védi meg őket teljesen.
Pedig nem is olyan régen, a huszadik században, az ötvennyolcas Expón, még embereket is mutogattak szafari parkban. A brüsszeli világkiállításon Belgium büszkén prezentálta protektorátusát, a mai Kongói Demokratikus Köztársaságot. Kongorama nyolc hektáron, hét pavilonon keresztül vezette be az érdeklődőket az ország bányászatába, földművelésébe, művészetébe. A felépített trópusi kertben tradicionális ruhákba öltözött kongói férfiak, nők és gyermekek élték mindennapi életüket, végezték szokásos tevékenységüket, ismertetve kultúrájukat az európaiakkal. Ha a látogatóknak az eléjük tárt életkép nem volt elég izgalmas, gúnyolni kezdték a kongóiakat, és pénzt, meg banánt dobáltak nekik, hogy valamilyen reakciót váltsanak ki a fásult kiállítási tárgyakból. A közel hatszáz fős különítmény egy része megbetegedett, ill. panaszkodni kezdtek ellátásukra, szállásuk körülményeire, és a megaláztatásokra, fogták magukat, és jóval a kiállítás befejezése előtt hazautaztak.
A huszadik század elején még gyakoriak voltak az embereket is felvonultató állatkertek, például Londonban, Párizsban, Oslóban és Hamburgban mutogattak idegeneket, polinézeket, indiánokat, tuaregeket és eszkimókat, valamint szörnyeket a vendégeknek. New Yorkban a majomházban tartottak egy szintén kongói, hegyezett fogú „vadembert”. 1896-os millenniumi ünnepségekre Budapestre is elhozott egy francia ügynök egy falunyi afrikai bennszülöttet, akiket a Vasárnapi Újság így méltatott: Testök egy része mindig kilátszik. Sokszor alig van rajtuk valami takaró, mert – aránylag – igen tiszták lévén, van mindig egy-kettő, aki nagy hévvel mosakodik a vizérben, mely telepükön átcsörgedez. Van tehát mód tanulmányozni testalkatukat, s ez már magában is megérdemli az 50 krajczárnyi belépti díjt, mivel e négerek mitőlünk annyira elütő emberek. De fokozza a látvány becsét a határozott esztétikai élvezet. Szebb idomokat aligha lehetne találni.
Mostanság nem szükséges állatkertbe menni a változatos emberi példányok tanulmányozásához, elég elolvasni a híreket és a hozzászólásokat a facebookon, hogy felleljünk különleges egyedeket. Egy hölgy szelfit készített a jaguárral, átmászott a biztonsági kerítésen, hogy fej-fej mellett legyenek az állattal. Értem én, hogy vonzotta a nagymacska koromfekete, bársonyként csillogó szőre, meg a prémből kivillanó, tahiti gyöngyszerű szeme, de eszembe sem jutna megsimogatni, hiszen a kerítésen ott áll a tábla, veszélyes, ne közelíts. A nő a közelébe férkőzött, mert ugye milyen jól mutatnak majd együtt az instán, persze a jaguár is szerette volna megízlelni a kapcsolat gyönyörét, hát megcsócsálta egy kicsit a látogatóját. Én kiengedném a vadakat a ketrecből.
Az ágy alá bújtunk, hogy megkeressük a szörnyeket. Aztán rájöttünk, bennünk laknak.
