Lajos (1938)

Nagyot reccsen a deszkaküszöb, ahogy rálép, talán szú rágta meg a fát. Az orvos óvatosan becsukja maga mögött a szobaajtót. Újból lenyomja a kilincset, hogy ellenőrizze, véletlenül se maradt nyitva az ajtó, ne hallhassa a beteg, amit a várakozóknak mond. Lajost tegnap átköltöztették a hátsó szobából ide, az elülső traktusba. Felesége, Etel nyugalmat akart neki, elzárni a gyerekek zsivajától, meg elkülöníteni őt, nehogy megfertőzze a többieket. Etel nővére már két napja mondogatta, hozzák ide szüntelen köhögő sógorát, de húga irtózott ettől a szobától. Itt ravatalozzák fel a holtakat.

Lajos egyedül a tisztaszobában lehet magában. A hálóban öt ágy sorakozik, középen dupla, diófából készült a szülőknek, a fal mentén három keskeny sezlon. A diógyökér hálóbútort nászajándékként rendelte Etelkának a férje, két éjjeli- és egy háromajtós szekrény tartozott hozzá. Egy üszőt fizetett érte az asztalosnak. Mikor felrakták a szekérre, a mester megpaskolta a faragott támlát, és röhögve közölte, ezen aztán virgonckodhatnak, egyhamar nem esik szét. Az eltelt tizenöt esztendőben eresztékei nem lazultak meg, masszívan állt. A régi, kis vályogházban olyan szűk volt a szobájuk, hogy az akasztós a folyosóra került. Így a fedett tornácon csak oldalazva közlekedhettek, két ember bajosan fért el egymás mellett. Lajos a szekrény mellett mindig szorosan hozzásimult feleségéhez, belecsípett gömbölyű hátsójába. Az asszony tizenöt év házasság után is belepirult, ha rágondolt.

Az éjjeliszekrények sem fértek el az ágy mellett, sokáig a kamrában álltak egymásra pakolva. Most az egyik fedőlapján kerek mélyedések látszódnak a négy láb helyén. Etel mindkettőre csillagmintás terítőt horgolt, piros szegéllyel. Elfedi a lyukakat.

Felépült az új ház régi mellett, befért a hálóba az összes szobabútor, csinosan elhelyezték a bölcsőt is. A tartót az asztalos készítette, a kosarat az öreg béres fonta fűzfavesszőből. Mikor a gyerekek kinőtték, ruháskosárnak kezdték használni, a vasalásra váró ruhát tartották benne. A szolgáló párszor megjavította, a régi, száraz, töredezett vesszőket újakra cserélte, ilyenkor a friss, világos vesszők mintákat rajzoltak rá. Végül már nem volt értelme foldozgatni, felhajították a padlásra. Egy októberi napon Lajos a kiterített, száraz diót akarta összeszedni, hogy törjön belőle a kalácshoz. Ott találta macskájukat a bölcsőben, bevackolódva, három vaksi kölyökkel a hasán. Mindegyik gyereknek jutott egy cica.

Hiába rendezgették a bútorokat, a tágasság megszűnt, Etel elsőként ikreket szült. A két lány akkora volt csupán, mint a konyhaasztalon álló petróleumlámpa cilindere, elfértek egymás mellett a kosárban. Lajos szaladt a mesterhez, rendelt egy tisztességes diófa kiságyat kettőjüknek. Előbb elkészült, minthogy a lányok kinőtték volna a bölcsőjüket. A kosár mellé tették, egy darabig kerülgették a szobában, minduntalan nekiütköztek az ágy sarkának, Etel lábszárán kék-zöld foltok tarkállottak.

Szekeres doktor kezet szeretne mosni, Etel után megy a konyhába. Az asszony ujjnyi meleg vizet tölt a porcelánlavórba. Az orvos feltűri ingét, majd akkurátusan beszappanozza tenyerét és karját könyékig. Hosszú, nőies ujjai vannak, bőre valószínűtlenül fehér, alkarját vöröses pihék borítják. Megpróbálja a kevéske vízzel leöblíteni a szőrökre tapadt habot. Sokáig szöszmötöl, Etel közben tartja a keményített, monogramos kéztörlőt, és meredten bámulja a virágokat a lavór alján. Nem néz a férfire, nehogy kérésnek vegye a tekintetét. Nem szeretné hallani az ítéletet. Imádkozni kezd, keskeny szája finoman megrándul közben.

Tizenkét éve is így imádkozott. Szekeres doktor a régi ház első szobáját bérelte, agglegényként Etel anyósa főzött rá. Az orvos segédkezett a lányok születésekor, másnap reggel, két karika kolbász között figyelmeztette Örzse nénit, jobb lenne a kicsiket mielőbb megkeresztelni, mégse pogányként hagyják el ezt a világot. Az öregasszony früstök után szaladt a paphoz, megegyeztek, a vasárnapi istentiszteletet követően megtartják a keresztelőt. Furcsa ünnepség volt, Etel hátát párnákkal polcolták fel, hogy legalább ülni tudjon az ágyban. Karjában tartotta a két óbégató csöppséget. A fiatalabbat nagyanyja után Erzsébetnek nevezték el, a farral született idősebb Eti lett. Az asszony megfogadta magában, ha lánya életben marad, sohasem szólítja Etelnek.

Örzse néni megfőzte az ünnepi húslevest. Megkopasztott egy vén tyúkot, azt, amelyik már csak négynaponta pottyantott tojást. Nem kár érte. A szárnyas sokáig rotyogott a húslében, hogy ne legyen rágós, aztán az öregasszony megtöltötte kenyeres-májas töltelékkel, fűszernek tépett hozzá egy kis lestyánt a konyhakertben. A tyúk fényes pirosra sült, a pap, Szekeres doktor és Lajos még délután négykor is a konyhaasztalnál ültek, az ikrek egészségére koccintottak Ezerjóval.

Akkor Etel jól imádkozott, a picik átkerültek a rácsos ágyba. A szüreti mulatság után is hallgatott rá az Úr, mikor férje falujából hazafelé zötykölődtek a lovas kocsin. A háromórás úton egy szót sem szólt, hiába kérdezgette anyja, hogy érezte magát a bálon, csak kurta igennel-nemmel válaszolt. Hála az égnek, nővére, Juliska szüntelen vőlegényét dicsérgette. Szüleiket győzködte, kellett is, nem szívesen adták lányukat egy kilencgyerekes família fiához. Hiába voltak nagygazdák, a vagyon felaprózódott a hat fiú között. Most mesélje el, hogy ő meg a fiatalabba szerelmes? Persze lehet, a legény nem gondolja komolyan, csak jól esett tánc közben megszorongatni az idegen lányt. A többiek azt mesélték, sok helyre udvarolgatott már, de aztán egyiket sem vette el. Etel mégis azért könyörgött, látogassa meg őket Lajos.

A két fivér három hét múlva, vasárnap délután érkezett hozzájuk, egy régi szekéren, amivel hét közben szénát szállítottak az állatoknak. Letakarították ugyan, de egy-két helyen kikandikált néhány szúrós takarmányszál. Etel az edényeket törölgette éppen, kinézett az ablakon, elszégyellte magát. Az apjára gondolt, meg a szép, új, hintónak is beillő zöld fogatjukra. Ezen a lópokróccal letakart bakon üljön templomba menet?

Etel apja örült a szekérnek. Elvonult a fiúkkal a pincébe borozgatni, s miután kikérdezte Lajost a terveiről, beleegyezett a házasságba. Legalább nem kell a két lány után kétfelé szaladgálni. Huszonháromban, Juliskáék után két évvel végre összeházasodtak, addig harmincnégyszer találkoztak, tizenötször csókolóztak. A szekeret ma is használják, itt áll az udvaron. Etel megszokta, büszkén ült a bakon férje mellett, mikor a kisbéri piacra hajtottak. Lajos bolgárkertészetet alapított, többet hozott ki kis darab földjéből, mint akik több holdon gazdálkodtak. Gyorsan tudott váltani, azt termelt éppen, amit kerestek az asszonyok a piacon. A megkeresett pénzt visszaforgatta, földet bérelt és szőlőt ültetett.

Szaklapokat rendelt a postamesternél, telente azokat forgatta. Két éve salátázni kezdett, nagy, harsogó levelű fejeket szüretelt a sósi tagon. Hajnalban kelt, vödrökbe gyűjtötte a nedvességre rajzó éti csigákat meg hernyókat, lehordta az összest a Bakony-ér partjára. A sűrű sorokban növő salátát alaposan megtépkedte, így lettek kövérek a fejek. Amit meg kiegyelt, felpakolta a kocsira, örültek neki otthon a tyúkok. Többször megesett, el se jutottak a salátával a piacra, mert már a második faluban kiürült a szekérderék.

Szekeres doktor szárazra törli a kezét, muszáj kérdezni. Ne reménykedjen, Etelkám, a férje nem gyógyul meg. Úgy szeretem magukat, mint a családomat, főleg, hogy sajátom nincs, mondja az orvos, ezért nem akarom áltatni. Tüdőgyulladás, Lajos megfázott a vadászaton. A háborúban szerzett TBC-je kiújult, ez a végstádium. Etel agyáig mondatfoszlányok jutnak el, valami Abbáziát emleget Szekeres, ahova tavalyelőtt próbálta küldeni az urát, de ő inkább vett két tag szőlőt a Kishegyen, hogy fiának, Lacikának szép birtoka legyen. Az asszony úgy érzi, lebénult, hallja magát, amint kérdez, mintha egy verem mélyéről kiabálna, bár a szája nem mozog. Akkor ki beszél? A beszélő kórházat emleget, kifizetik valahogy. A doktor a fejét rázza, nincs értelme, ha lenne, már rég beküldte volna Lajost a városba. Etel a lócára rogy, mi lesz most? Úgy látszik, kimondta hangosan, mert Szekeres azt válaszolja, beszéljen meg mindent a férjével, mi hogy legyen, amíg még eszénél van. A láztól hamarosan el fogja veszíteni az eszméletét.

A verandán vánszorog a tisztaszoba felé, közben káromkodik. A rohadt Szecska segédjegyző, a boltos Reikenfeld, és a tanító! Verje meg őket az Isten! Belevitték az urát mindenféle muriba. Először a kártya. Minden kedden és csütörtökön este összejöttek valamelyiküknél, és verték a blattot hajnalig. Fillérekben játszottak, Lajos általában nyert, ilyenkor másnap papír stanecliben hozott cukorkát a gyerekeknek Reikenfeldtől. Ha meg vesztett, annyira kis összeg volt, meg sem érezték. Persze, ittak közben és kuplékat daloltak. A tanító kísérte őket zongorán, néha Reikenfeldné, ha úgy tartotta kedve. Ha rajta volt a hoppáré a boltos asszonyán, ami minden újabb gyereknél előjött, akkor kikergette őket a házból, ilyenkor áttelepültek az irodába, ott folytatták.

Reggelente Etel duzzogott, elhúzódott férjétől, nem bírja a kocsmaszagot, panaszolta. No, akkor nyugodtan megölelhetsz, mert ott nem jártam, békítette mosolyogva Lajos. Hajnalban a katolikus templom kertjéből lopott orgonát hozott neki, vagy egy tál frissen szedett cseresznyét. Virágot lopni nem bűn, magyarázta, csak a református paplakból vétség. Etelkámnak szólította, ahogy rajta kívül senki, ettől a nő mindig ellágyult. Mikor Lajos már a karjában tartotta, elmagyarázta neki, hogy ő az ártatlan bolondériáival senkinek sem árt. Nem a kocsmában tölti az estéit, hanem a barátai házában. A munkáját elvégzi. Nem idegen szoknyák után koslat, hiszen tudja, még csak meg sem paskolja a cselédlány farát. Pedig a béreslegény mesélte, olyan ruganyosan telt a szolgáló hátsója, hogy visszapattan róla az ember, ha nekiütközik. Dehogy ütközik ő vele, csak hát nem vak, no, látja, amint lehajol palántákat gyomlálni. Isten szent színe és a tisztelendő előtt hűséget fogadott Etelkának az oltárnál, hogy vele tűr, vele szenved, betegségében, boldogtalanságában, holtáig el nem hagyja. Ő ugyan azt meg nem szegi, nem gyalázza meg három gyermeke anyját valami rongy kis nővel. Megkap itthon mindent, amire vágyik. Ezeket súgta felesége fülébe, és aprókat harapott a cimpájába.

Mikor az asszony a danolászást és a kártyát megszokta, jött az újabb bolondéria, a vadászat. Szecskát elhívta a jegyző a grófhoz vadászni. Attól kezdve az egész társaság urizálni kezdett, Lajos sem maradhatott ki. Látod, bevesznek, bizonygatta feleségének, közéjük tartozom, örülj neki, nagysága vagy te is. Nem ellenkezett, hiábavaló lett volna, bár ez már többe került, puskát kellett venni, meg fácántollas kalapot. Etel állandóan attól rettegett, valamelyik gyerek kezébe akad a fegyver, és elsül. Sohasem látott vadászatot, valahogy úgy képzelte, ha csupán hozzáér a puskához, azonnal megsebesít valakit. Lajos felakasztotta fegyverét a kamra gerendájára, egy szögre, a kicsik még székre állva sem férhettek hozzá. A lányokat nem igazán érdekelte a dolog, Lacikát meg ölébe vette Lajos, és elmagyarázta neki, nem gyereknek való játék a fegyver, de ha jól viselkedik, akkor majd tizennégy évesen magával viszi.

Férje nem tartja be az ígéretét. Tíz napja barátaival őzet lőttek. A kishegyi szőlő feletti erdőben hajkurászták, végül Lajosnak sikerült becserkésznie. Reinkenfeld szilvapálinkával melengette magát, kapatosan kitalálta, aki meglőtte, azé a zsákmány, annak kell hazavinnie. Lajos felkapta az állatot, két-két lábát megfogva nyaka köré lendítette, így cipelte hazáig. Megizzadt a tehertől, még a kabátja is átnedvesedett. A boltos jókat derült a furcsa meneten. A tanító, aki legjózanabb volt közülük, mivel délután még zongoraleckéket adott, segíteni próbált Lajosnak, de a másik durván félrelökte. Félútnál könyörgött neki, üljenek le a falutáblánál, majd ő előreszalad, és kiküldi a béreslegényt a szekérrel. Lajos felcsattant. Ő nem holmi uracs, hogy ilyen hiábavalóságra pazarolja a szolgáló idejét, különben is, a háborúban az egész frontvonalon végigcipelte sebesült barátját, a hátán húzkodta, fel-le a lövészárkokban, míg eljutott a felcser sátráig.

Etel elszörnyülködött, mikor meglátta az urát, hogyan fogja kimosni a rengeteg vért a gúnyájából? Lajos mosdás előtt még megnyúzta és feldolgozta az őzet. A vér kemény, fekete foltokká száradt az ingén, felesége napokig áztatta. Vasárnap persze az egész vadászkompánia hivatalos volt bográcsban főtt vadpörköltre. Az asszony egy falatot sem evett belőle, felfordult a gyomra, ha ránézett.

Benyit a tisztaszobába, férje félig ülő helyzetben alszik. Megigazítja feje alatt a vánkosokat, végigsimít homlokán, forró, már a zsebkendő is átmelegedett. Benedvesíti az ágy lábánál álló lavórban, végigtörölgeti a férfi arcát, és a homlokára teríti. Odamegy a tükrös komódhoz, kivesz a fiókból még két zsebkendőt. Belemártja a vízbe, rátekeri Lajos csuklójára. A beteg nyöszörög. Etel úgy gondolja, talán magához tért, elkezdi faggatni.

Kifizetted a szőlőföld bérleti díját? Felvegyek aratásra még egy legényt, vagy elég lesz a János? Mi legyen Lacikával? A tanító azt mondta, a lányok annyira ügyesek, polgáriba kellene őket küldeni. De ha mindketten elmennek a városba, a fiú tandíjára nem marad pénz. Meg hát akkor ki segít nekem? Ha az egyik polgáriba jár, kisasszony lesz belőle, folyton könyveket olvas majd, az Erzsi elől már most is dugdosni kell a gyertyát, az összeset elégetné. A másik meg kapál, gyomlál, tehenet fej, parasztlány maradna. Nincs ez rendjén. Mit csináljak, válaszolj már, az Úristenit!

Rángatni kezdi férje karját, de ő nem válaszol. Etel térdre rogy, öklével üti a férfi lábszárát, de a test puhán lóg, mint egy rongybaba. Az asszony ráborul a takaróra, hangosan zokog. Már vagy negyedórája sír, mikor Lajos felköhög, mélyen, fuldokolva, mellkasa rázkódik, végül pirosat köp. Felesége felpattan, letörli a vért, kiöblíti a kendőt. Fogja a lavórt a rózsaszínű vízzel, elindul kifelé. A tornácon nővére toporog. Etel megkéri, menjen el az asztaloshoz, kérdezze meg, tud-e a diófa duplaágyból koporsót csinálni, és mibe kerül. A másik bólogat, halkan megkérdezi, veled mi lesz? Majd a Lacika mellett alszom, válaszolja. Kiönti a vizet az udvarra, bemegy a kamrába. A vasfazék alatt lobog a tűz. Fogja a szögön lógó őzfejet, betuszkolja a kályhába és erősen bevágja az ajtaját.

Mogyoród, 2011.01.27.

1. fejezet

Amelyből megtudjuk, hogyan lesz Terézanyuból szexturista

Elhatároztam, hogy boldog leszek, mert az jót tesz az egészségemnek. Minden egy szép márciusi napon kezdődött, ami minden lett, csak gyönyörű nem. Majdnem harmadik férjem (továbbiakban: a Hármas számú) kétszeri lánykérés, az összes papír lefordíttatása, hitelesítése, pecsételése után döbbent rá, a házasság egyáltalán nem neki való móka, és azon melegében ismét feleségül vette gyermekei anyját. Akivel tizenévesen csak a török szokásoknak engedelmeskedve házasodott, mindig is undorodva medveszerű unokahúgától, de a nő iskolázatlansága és sárkány természete sem akadályozta meg abban, hogy öt gyereket gyártson neki. Utána jó terézanyuként még másfél hónapig sajnáltam sanyarú sorsa, beteg édesanyja, gyermekei nyűgje, ronda, házsártos neje meg a rengeteg kielégületlen, a napi robottól megfáradt idegenvezetőtől extrákat követelő hölgy miatt. Aztán, amikor a Hármas szá­mú elnyafogta, mekkora erőfeszítésébe került, hogy a túlkoros szüzikétől megszerezze a szobakulcsát, és míg a leányzó az akció után az exem franciaágyában pihegett, ő a másik szoba ropogós lepedőjén tornázott egy harmincas családanyával, rádöbbentem, itt mindenki megkapja, amire vágyik, kivéve engem.

A Hármas számú egy utazási iroda körútjain terelgette a magyar turistákat, kihasználva a Pesten megszerzett, kissé hibás nyelvtudását, mesélt a romokról meg még többet a jelenről, főként, hol érdemes bőrkabátot, szőnyeget meg aranyat vásárolni. Ezekben az üzletekben aztán tolmácsként is részt vett, jókora összeggel kiegészítve szerény idegenvezetői fizetését. Hamarosan, az internetes fórumoknak hála, híre ment, hogy az iroda hímnemű alkalmazottai amellett, hogy roppant sármosak, mindent, ismétlem, mindent megtesznek a kedves vendégek kedvéért. Az utaslista megtelt elhanyagolt, jól szituált úriasszonyokkal, akiknek a boldogságához csak egy török perzsa hiányzott, meg álmodozó lánykákkal, akik Hürremek szerettek volna lenni. Szüzike huszonhárom éves egyetemistaként Magyarországon nem tudott egyetlen pasit sem összeszedni, így első pillanattól félreértette a Hármas számú rajongásának okát, édesanyjával befizettette magát az összes fakultatív kirándulásra, és elnyerte a bónuszt, fél éjszakát az akkor még vőlegényemmel. Míg Szüzike a fájdalmas élmény után a
könny- és vércseppeket szárítgatta, Hármas számú teljesítette kötelességét a szobányi perzsaszőnyeget vásárló szépasszony felé is.

Te mindig képzelegsz, hányta szememre gyakran az Egyes számúm (első exférjem, imádott gyermekem apja). Főként olyankor, amikor nem hittem el, hogy magának vásárolt be a Mangóban százhúszezerért. Vagy kétségbe vontam, hogy a Pesthez legközelebb eső golfpálya Tatán van, és a tanfolyam hajnali kettőig tart. Nem tehetek róla, ilyen elvetemült agyam van, minden apró részletet eltárol, szükség esetén (vagy feleslegesen az éjszaka közepén beindulva) előkotor és összeilleszt.

Szóval kerek és hihető sztorit kell számomra kiagyalni, talán így is felfedezem a hazugságot, de értékelem a fordulatos történetet. „Édes hazugságokat mondj nekem, édes, kis hazugságokat”, éneklik régi kedvenc slágeremben, de véletlenül sem úgy, ahogy a Hármas számú tette: Gyönyörű vagy! Nekem nem csak egy hétre kellesz, hanem egész életemre. Ha te nem gondolod komolyan ezt a kapcsolatot, el se kezdjük! Elváltam már rég. Novemberre biztosan meglesz a válóper, és márciusban nálad leszek. Nem kapok vízumot? Nem baj, megoldom. Szeretnék tőled egy kisbabát, mert vele együtt leszünk igazi család, összeköt bennünket meg a gyerekeinket is. Elviszlek Rumi sírjához. Hozzád költözöm, biztosan találok ott munkát. Szívem, ne aggódj, lerendezem én azt a büdös kurvát!
Csak kétszer dugtam meg, de nem volt jó. Nem az esetem. Dehogy szeretem, téged szeretlek. Már befejeztem volna, de sírt a telefonban. Este szkájpolunk.
Dehogy, nem Konyában feküdtem le vele, ott nem lehet aludni, nincs szálloda. Ezentúl a gyerekeimnek szeretnék élni, csak velük akarok foglalkozni.

Nem szeretlek se téged, se őt. Te akartál velem találkozni, nem? Majd öt nap múlva megbeszéljük, és remélem, helyrehozzuk a dolgokat. A reptéren várok rád hétfő este, biztosan ott leszek, édes, ugye te is eljössz?

Holnap hívlak, mert ma este meccs lesz. Ja igen, a BL-döntő kedden volt, nem hétfőn. Félek megkérdezni újból: hozzám jössz? Fordíttasd le a papírokat az esküvőhöz!

Nem vehetlek el, a házasság nem nekem való, meg ugye itt vannak a gyerekek, összeházasodom az anyjukkal megint, csak papíron.

Nem bírok lemondani rólad. Majd hívlak. Miről beszélsz? Dolgozom, nem alszom együtt vele, én egy olcsóbb szállodába megyek, nem kell nekem négy csillag. Szép napot, édes, szeretlek.

Megbeszéltük, hogy nem vagyunk együtt, mindegyikünk azt csinál, amit akar. Nem számít, hogy néz ki, csak nő legyen. Egyikkel sem olyan jó, mint veled, soha nem is lesz, de ott vannak, és kész. Ilyen vagyok, sajnálom, nem tudok megváltozni. Bármikor számíthatsz rám, nem vagyok szemét ember, segítek, ha kell.

Szeretem a hazugságokat, csak azt nem, amikor rájövök. Az élet egyszerű, de mi ragaszkodunk hozzá, hogy komplikálttá tegyük.
A többi szeretőm sohasem panaszkodott a képzelgéseim miatt. A szexuális fantáziák − jó esetben − eszközei a sikeres nemi aktusnak. Akinek viszont szegényes a képzelete, az enyémet használja. Valószínűleg a külsőmért ismerkednek meg velem a férfiak, mert lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de egyes részeim kimondottan jól néznek ki. Viszont az eszemért ragaszkodnak hozzám, mert velem sohasem unalmas, mindig kész vagyok játszani.

A Kettes számúval (második volt férj) házaséletünk legjobb szexét, öt egymást követő, nonstop orgazmust úgy éltem át, hogy beleképzeltem magam a nálunk vendégségben levő pár hölgytagjának helyébe. Nem a férjemmel dugtam aznap délelőtt, hanem a lány szeretőjével a lépcsőházukban (azért nem a konyhapulton, mert már nem bírtunk felmászni a lépcsőn, ahogy magunkra zártuk a bejárati ajtót, meg kellett szabadulnunk az összes holminktól), miközben a férj megpróbált valahogy részese lenni a játékunknak, simogatva bennünket, hozzánk dörgölődzve, vagy farkát az éppen felszabaduló nyílásokba tuszkolva. És én voltam a lány, aki velük utazott a fővárosba, gyakorlatilag meztelenül, hogy bárhol, bármikor megkaphassák, felváltva, a kocsi hátsó ülésén, miközben az éppen aktuális sofőr a tükörből nézhette az eseményeket. Vagy az útszéli erdőben a fának támaszkodva szexeltünk, ráérősen, mint a Lady Chatterley szeretőjében. A Kettes számú sejtette, hogy az előző éjszaka, borozgatás közben
hallott történetek izgattak fel ennyire, nem pedig ő, de ez egyszer nem szólt semmit, inkább profitált a gerjedelmemből. Annyira kiütöttem magam, hogy az esti születésnapi partin belesétáltam a barátnőm üveg konyhaajtójába. De tökéletesen megérte, még az orrom sem tört el.

Szűz a csillagjegyem, de most nem erről akarok mesélni. A lányoknál a szűzhártya megléte határozza meg a szüzességet. A hártya a hüvelybemenettől néhány centiméterre található. Vagy nem, mert van, akinek egyszerűen nincs.

Bizonyos kultúrkörökben, vallásos családoknál illik szűzen férjhez menni. Ismertem jó pár görög lányt a Műegyetemről, mindegyik buzgón járt templomba vasárnaponként, a görögkeleti katolikusba a Belgrád rakparton. Voltam ott egy esküvőn, kicsi, polgári lakásnyi tér, két pópa rázta rendületlenül a füstölőt, három perc után rosszul lettem, émelygett
a gyomrom, ki kellett mennem az udvarra. Kórházban is megesik velem néha.

Amikor szembesült az igazsággal, már nem hátrálhatott meg, nem volt visszaút, de ez így egy csöppet sem volt ínyére. Nem szerette a mozdulatlanságot és az engedelmességet. Még egy virág is felsóhajt, ha ilyen durván nyúlnak hozzá, de a szüzek nem tiltakoznak. Még egy hulla is szerelemre lobbant volna, ha megölelik, de a szüzek meg sem moccannak. És még egy pohár is megrészegül, ha bort töltenek bele, de a szüzek nem részegednek le. Unalmasnak és veszélyesnek tartotta őket. Unalmasak voltak, mert mind azt akarták, hogy tiszteljék őket, és folyton kérették magukat. És veszélyesek, mert páratlan adománynak hitték magukat, és mivel úgy gondolták, tartoznak nekik azok, akik elvették szüzességüket, elvárták, hogy áldozatukért kapjanak valamit cserébe. Ő jobban szerette az olyan nőket, akikkel tudott szeretkezni, mert tudatában voltak ragyogásuknak, tudták, hogyan nyújtsanak gyönyört, és hogyan fogadják el. Azokat a nőket szerette, akik a tükörben rámosolyogtak a tükörképükre, és csókot dobtak felé. Az olyan nőket szerette, akik odahajoltak hozzá, hogy megízlelhesse a mellbimbójukat, akik bukfencet vetettek, és boldogan kacagtak.

A Szüzike anyja odaadta szobájuk kulcsát a Hármas számúnak, hogy legyen hol megszabadítania huszonéves magzatát a már igencsak kellemetlen terhétől, a pár centis fránya lebernyegtől. Mert Magyarországon ez egy bizonyos kor után már inkább ciki, mintsem erény. Ellenben a görög lányok eljönnek kétezervalahány kilométerre tanulni, öt év Pesten, a műszaki egyetemen, aztán még három otthon, Athénban, mert a gyakori földrengések miatt a sima magyar építőmérnöki diploma nem elég, muszáj a görögországi kiegészítő fakultás. Nincs itt velük a tánti meg az egész família, hogy kísérgessék, lesegessék őket. Persze nem bírják ki szex nélkül, amíg harmincévesen, lediplomázva, vénlányként valaki elveszi őket feleségül. Aztán, mielőtt végleg hazautaznának valamelyik kis görög szigetre, elmennek egy nőgyógyászhoz, aki visszavarrja a szűzhártyájukat. A budai szülészorvos ebből gazdagodott meg, azt mesélik. Elképzelem, ahogyan stoppolgat, mint nagyanyám régen a zoknikat, párhuzamos, dupla szálak jobbról balra, majd merőlegesen a fonalat átbújtatja a vízszintesek alatt-fölött, hogy sokáig tartson.

Négy feleséget engedélyez az iszlám. A saría, a muszlim jogrend azonban nyomatékosan csak egy asszonyt ajánl annak, aki attól tart, hogy többel nem tud igazságosan és egyenlően bánni. Világosan leszögezi, hogy: az asszonyok fölött állnak a férfiak. Isten kedvez nekik, mert ők költik az asszonyra javaikat. A jóravaló asszony jóra lát, szót fogad, óvja, mi rejtve van, mert Allah így is vigyáz. De ha makacs, a természete vad, félsz tőle, s már minden kötél szakad, akkor ne hálj vele, és lásd el a baját.
A lánc nem téphető szét, de némi erőfeszítéssel el lehet vágni. Igaz szerelem az, amit egy harmadik személy képtelen szétszakítani. Imádom az ilyen tutimegmondó könyvek-féle bölcseleteket. Olyanok, mint a Biblia, bárhogy lehet magyarázni. Kérdés csupán, vajon ki a harmadik? Vagy a második? És melyik az igaz szerelem?
Rájöttem, hogy a Hármas számú állandó üzeneteivel még két év múlva is hiteget majd, én marha pedig bepókhálósodva fogok várni rá. Meg kell szabadulnom tőle, hogy tovább ne rángathasson láthatatlan damilon, mint egy marionettfigurát. Ehhez mással kell takaríttatnom, ez az egyetlen módja, mert a megcsalást a Hármas számú macsó becsülete nem bocsátja meg. Háremet csak ő tarthat, érte rajongjanak a nők, fészkommentekben magasztalják jóképűségét és kedvességét, az sem baj, ha öszszevesznek rajta. Minél nagyobb a virtuális balhé,
annál nagyobb macsónak érzi magát. Az éppen várólistás csajoknak nem lehet másik szeretőjük. Na jó, férjük igen, de az nem számít. Ha megjelenik egy potenciális szerető, rivális, a Hármas számú azonnal udvarló, lehozom a csillagokat üzemmódba vált. Egészen addig, amíg biztosnak nem érzi a pozícióját. Ki akartam szállni ebből a megalázó helyzetből, úgy éreztem, nekem is jár egy kis boldogság. Vagy legalábbis jó és megfelelő mennyiségű szex. Regisztráltam hát a barátnőim által ajánlott netes társkeresőre.

Az oldal annyiban különbözik a többitől, hogy itt többnyire külföldi, tehetős férfiak keresnek partnert üzleti vagy magánútjaikhoz. Nem igazán jövök ki a magyar pasikkal, nem vonzanak, valami genetikai defektem lehet, az Egyes számú külföldi, a Kettes számú ugyan magyar, de külföldön nőtt fel, a Hármas számú török. Vonzalmaim ismeretében ez a felállás ideálisnak tűnt. Később újdonsült ismerőseim mesélték, hogy a lányok nyolcvan százaléka a kenyerét keresi az utazással, így nem csoda, hogy csupán kilenc nap szerencsétlenkedés után (mit keresel az oldalon, hova utaznál szívesen, mi a kedvenc színed, kedvelt pozíciód) kaptam egy
konkrét ajánlatot. Négy nap, három éjszaka Rómában, tulajdonképpen csak két és fél nap, mert
vasárnap délben érkeznék, és szerdán kora reggel visszajönnék. Természetesen mindent fizet, repülőjegyet, ötcsillagos szállást és ezerötszáz euró költőpénzt. Adjak választ két napon belül, mert ugyan nem szokása senkit sürgetni, de szerdáig meg kell rendelnie a jegyeket, lefoglalni a szállást. Amenynyiben igent mondok, szeretne velem előtte egyszer szkájpolni. Már akkor éreztem, hogy a pénz miatt utálni fogom magam, így még jobb az egész, teljesebb a bosszú.
Később elmagyarázta, hogy a szép nők nem igazán vesznek komolyan egy ronda (sic), ráadásul egy meglehetősen szegény arab országból származó férfit, így a pénz felerősíti a kezdeti vonzalmat.

Eladom magam, mint a Hármas számú − nap mint nap. Úgy, mint ő, amikor az ékszerboltban
próba közben ügyesen összefogja a vendég hosszú haját, szigorúan csak azért, nehogy beleakadjon a kapocsba, majd egy hirtelen, könnyű mozdulattal végigsimít a nyakán. A nő libabőrös lesz az érintéstől, a férjnek a fagyosra állított légkondival magyarázza. Amikor az unott családfő lerogy egy csésze almatea mellé a sarokba, a Hármas számú a következő láncot már egész közelről csatolja fel, szinte hozzádörgöli férfiasságát a vevő fenekéhez.
Hiába, a pult mögötti helyet egy emberre méretezték. Aztán gondosan eligazítja a medált a láncon, közben a finom, vékony, manikűrözött ujjai véletlenül becsúsznak a hölgy dekoltázsába. A nő természetesen ragaszkodik a kellemes élményt jelentő ékszerhez, ami természetesen a legdrágább a felpróbáltak közül. Sebaj, lehet részletre is vásárolni.
Még szerencse.

Gyors telefon gyerekem apjának, az Egyes számúnak, vállalja-e a kiskorút hétvégére. Viszonylag egyszerűen beleegyezik. Miután igent mondok, délután megérkezik a jegyem és a visszaigazolás a hotelből. Meglehetősen jó minőségű, általuk ötcsillagosnak hívott, (nálunk négynél többet nem kapna), tipikusan római, kicsit régimódi szálloda. A szkájpolás ideje szigorúan korlátozott, másnap reggel nyolc és fél kilenc között. Utána operál a Doktor úr. Lélekszakadva rohanok haza az iskolából, nehogy lekéssem. Doki szigorú arccal fogad, irodája, mint egy miniszteré, fala oklevelekkel tapétázva. A beszélgetés alatt egyszer sem mosolyog. Ötvenes, ápolt úriember külseje van, kifogástalan világoskék ing, nyakkendővel, állig begombolva. Angolja még kifogástalanabb, Írországban nőtt fel, szinte ez az anyanyelve. Megnyugszom, ebbe a sótlan vénemberbe biztosan nem zúgok bele, a szexet meg majd túlélem valahogy, már két és fél hónapos lemaradásom van, bármi jó lenne, túl sokat nem nézek ki belőle, maximum egy kis reggeli merevedése lehet. Ez a pár nap meg gyorsan elszáll városnézéssel, vacsorázgatással. Majd felpakolok egy csomó szép képet Rómáról a fészbukra, a Hármas számú rendszeresen ellenőrzi a posztjaimat, és privátban fenyegetőzik, hogy azonnal szedjem le a szerinte túl sokat, mondjuk mély dekoltázst vagy lábakat mutató fényképet, ellenkező esetben töröl az ismerősei közül. Sosem lehetek biztos, éppen ismerjük-e egymást. Aztán privát üzenetben küldök egy fotót a Hármas számúnak, bikiniben medencepartron sütkérezőst, azzal a szöveggel, hogy mások nem kifogásokat keresnek, hanem valódi erőfeszítéseket tesznek, hogy együtt lehessünk. Akár ő is lehetne mellettem.

A tanulság a tutiéletmegmondó könyvek szerint:
Néha a nyúl viszi a puskát, és nem is rossz más bankkártyájával fizetni.

A török brigadéros 

Az ablakmélyedésben ült, felkucorodva, mint egy macska. Aisa hátát a falnak támasztotta, térdét átkarolta, és mellkasához szorította. A buggyos nadrág lábfejét szabadon hagyta, de nem láthatta más, csupán a háremben lakó többi nő vagy az eunuchok. Elegáns, vékony lábfeje volt, a körmöket hennával vörösre színezte, a láb szabályosságát túl hosszúra nyúlt ujj törte meg, bár a lány ettől a rendellenességtől még vonzóbb lett. Unatkozott, már a rettegést is unta. Kapirgálni kezdte a bokalánca fityegőibe ragadt koszt. A városból ágyúzás zaja hallatszott, egy darabig azt számolta, hányszor lőnek a Lotharingiai tüzérei, és abból hányszor találnak. A robaj után néha tűzcsóva csapott fel, majd füstfelhő borított be mindent. Próbálta kitalálni, vajon hova repült a golyóbis.

A többieket látszólag nem zavarta a csata, vagy már hozzászoktak. Élvezték a bőséget, ameddig még tart. Zenéltek, táncoltak és ettek. Leginkább ettek, halvát vagy méztől csöpögő baklawát. Mindenki boldog volt, mikor felköltöztek ide, a palotába. A Kizil Elma kívülről gyönyörű, de belül tönkretették a katonák. Azt beszélik, százötven évvel ezelőtt még maga a szultán is megcsodálta, egy napot töltött itt. Azóta sem járt erre, de a pasa és háza népe nem lakhatott benne, lázadásnak számított volna, csak a helytartóság ülésezhetett itt. Vályog és sövényfalakkal kis kamrákra osztották a tágas termeket, fegyvereket meg a budai vilajet iratait tárolták benne. Most a cellákon két-két ágyas osztozott. Június végén a németek elfoglalták a Vízivárost, akkor menekült a hárem a Kizil Elmába. Abdurrahman és a beglerbég úgy gondolták, különleges időkben más szabályok járnak, meg kell védeniük a palotát, uruk lakóhelyét. És a pasának is élnie kell valahol.

Fatima, a hatún számára a háború nem létezett. Úgy viselkedett, mintha ő lenne a szultána. Gyakran emlegette a háremhölgyeknek, ő Magyarország uralkodónője, hiszen első felesége Abdi Abdurrahman pasának, a fényességes szultán magyarországi helytartójának. A belső udvaron, a kút mellé rakatott egy matracot, rengeteg puha vánkost, és néhány hengerpárnát, naphosszat ott heverészett. Most éppen szőlőt evett nagy ezüsttálból. A szőlő volt a gyengéje, Budán már korán árulták a kofák. Az édes gyümölcstől egyfolytában terebélyesedett. Szolgálója elárulta, valójában azóta indult hízásnak, hogy elmaradt a vérzése. Fatima búskomorrá vált, mivel nem szülhetett még egy fiút a pasának. Már nem akart vonzó lenni. A korábban világra hozott öt gyermekéből csak kettő maradt életben, egy lány, akit tízévesen férjhez adtak Konstantinápolyban, az anyja többé nem is látta, és Ali, Abdurrahman egyetlen fia. Nyolcvanháromban Ali Kara Musztafa pasa mellett harcolt a bécsi hadjáratban, és a tizenöt éves örököst elvitte a tífusz. Fatima gyűlölte urát, amiért halálba küldte fiukat. Az eltelt három évben hiába próbált teherbe esni. A pasa ritkán kereste fel arrogáns, mindig szomorú asszonyát, inkább fiatalabb, készséges ágyasaival múlatta az időt. Ekkor került a hárembe Aisa is, hogy felvidítsa Abdurrahmant. Tavasszal, vérzése kimaradásával, a hatun minden reménye elszállt. Talán már uruk sem a régi, suttogták a háremhölgyek, hetven esztendős, a gyermekáldás elkerüli udvarát.

Aisa tudta, hogy nem igaz a szóbeszéd, de hallgatott. Tanúja volt három lány rejtélyes betegségének, majd halálának. Hirtelen rosszul lettek, másnap vitték őket zsákba varrva a Dunába. A hányással-hasmenéssel járó nyavalyákat mindig valamilyen járvánnyal indokolták a pasának, aki szívből gyászolta kedvenc rabnőit. Aisa megfigyelte, a rosszullétek előtt Fatimát minden alkalommal meglátogatta a füvesasszony. Az idős török nő gyógyította a hárem tagjait, és bábaasszonyként is ténykedett. Amelyik ágyas először szül fiút, ő lesz Fatima helyett a hatún. Fatima tett róla, hogy a pasa első felesége maradjon. Mindenki figyelte a másikat, a többi háremhölgy és a szolgák egy-egy ékszer, némi aprópénz fejében, vagy esetleg veréstől tartva beszámoltak a történésekről az úrnőnek. Aisa viszont háremben nevelkedett, árván, ismerte a praktikákat. Huszonnyolc naponta megszúrta kisujját, és összevérezte a bugyogóját. Mikor a cselédek a fehérneműjét mosták, jelentették havibaját Fatimának.

Karim azzal a hírrel érkezett, asszonyukhoz tart Moishe, a zsidó ékszerész. Az egész hárem felbolydult, a nők mandiljukért szaladtak. Mivel a pasa udvarát egyébként is csak ritkán hagyhatták el, most meg már három hete ágyúztak, ezért a kereskedők jártak be hozzájuk. Persze a legszebb portékát Fatimának tartogatták. Aisa lekászálódott az ablakból, hogy szórakozásként megnézze, mit kínál az öreg, vásárolni úgy sem tudott, mivel a bugyellárisa üres volt. Meglepetésére a hatalmas szerecsen feltartotta:

– Urunk látni kíván. Szedd rendbe magad, de igyekezz, te lány!

A pasa dührohamot kap, ha megváratják. Aisa gyorsan megfésülte vörös, göndör fürtjeit, ami teljesen felesleges volt, mert haja mindig úgy állt, ahogy kedve tartotta. Megnyálazta ujjbegyét és azzal próbálta kiigazgatni szófogadatlan tincseit. Belenézett ezüst tükrébe, elkeserítette a látvány. Úgy nézett ki, mint egy szutykos koldusgyerek. Nézelődés helyett szépítkezhetett volna, fenébe is. Kiöblítette száját és mósuszt szórt magára. Legalább illatos legyen, ha vonzó nem lehet. Átöltözni már nem mert, nehogy elkéssen.

Egykedvűen ballagott Karim nyomában a folyosón. Az eunuch hirtelen megállította.

– Ezek szerint a pasa audenciája még nem ért véget – mondta a szerecsen, miután benézett a fogadóhelyiség ablakán. Turbánja alatt megvakarta gyapjas fejét, majd döntött.

– Maradj csak itt, ha hivatott, akkor biztosan hamarosan befejezi. Legalább ez egyszer nem kell várnia rátok. – És végre nem szidják meg az eunuchot, hogy milyen lassúak a hölgyek, tette hozzá magában a lány.

A BRIGADÈROS SZERETŐJE

1706.

A Déva főterén álló házban nagy volt a nyüzsgés. Az utcára nyíló boltban Katz két aranyművessel dolgozott. A segédre már rá tudta bízni az egyszerűbb, szokványos dolgok elkészítését, nyakláncok összerakását, kövek foglalását. A tanonc leginkább söprögetett, rendezgette a műhelyt, helyére rakta az anyagokat, szerszámokat, és kiszállította a portékát. Decemberben ez különösen fontos volt, sokan rendeltek tőlük karácsonyi ajándékot. A városi polgárok a háborúkon megtollasodtak, szerették megmutatni gazdagságukat. A zsidó ékszerésznek annyi megrendelése volt, hogy még Sára asszony is az üzletben töltötte a nap nagy részét. Férje helyett szolgálta ki a vevőket, hogy Moishe nyugodtan dolgozhasson. Míg Katz neje kuncsaftokra várt, kis bársonyzacskókat varrt, majd rájuk hímezte a család monogramját. Ezekbe csomagolták az ékszereket.

A hátsó traktuson levő konyhában Mári, a szakácsnő zsörtölődött a szobalánnyal. Örzsét Mári mellé osztotta a nagysága segítségnek, mert ma este hanukkán kívül még a kisebbik fiatalúr születésnapját is ünneplik. Az első gyertyagyújtásra tizenöt vendéget hívtak, öt fogást rendelt Katz Sára. A lánynak mindent meg kellett mutatni, elmagyarázni, egyszerűbb lett volna, ha Mári maga csinálja, de nincs négy keze, és Sára asszony aggódott, nem készülnek el időben. Joszi úrfi kedvencét, a falsche fisht, már tegnap megfőzte a szakácsnő, tányérokba töltötte, sárgarépa szemükkel most ott remegtek a kamra jéghideg ablakában. Mári református volt, de korábban szolgált a dévai rabbinál, ezért jól ismerte a zsidó ételeket. A tűzhelyen fövő tyúkhúsleves illata szétáradt a konyhában, az almás süteményből felszálló fahéjas párafelhő megnyugtatta a szakácsot. A lány végzett a zöldségpucolással, Mári kizavarta rendet tenni az étkezőben.
– Te Örzse, a gyertyatartót se felejtsd el áttörölni, mielőtt felteszed az asztalra!
– Minek, kedden pucoltam meg az összes ezüstöt – feleselt a szobalány.
– Mindig szájalsz! Ugye nem akarod, hogy a nagyságos asszony szégyenkezzen a foltok miatt, amikor meggyújtja a hanukkiát?
– Jól van, na – morogta Örzse, kivette a komódfiókból a keményített konyharuhát, és egy halom tányérral elindult az étkező felé.

Moishénak már kétszer szólt a felesége, fel kellene mennie végre, különben nem lesz ideje megmosakodni és átöltözni, mielőtt megérkeznek a vendégek. Katz nem kívánkozott emberek közé, be akarta fejezni a pecsétgyűrű mintájának vésését, amin egész délután dolgozott. Bethlen gróf rendelte a fiának karácsonyra. Sára túl nagy hajcihőt csinált a gyerek születésnapjából, de mindig agyon kényeztette Joszit. A kisebbik fiú volt anyja kedvence, mindenki számára jól láthatóan, de ezért a nagyobbik sohasem neheztelt, mert Shlomo még Sáránál is jobban szerette öccsét. Gyermekkorukban a báty szófogadó, szelíd fiú volt, míg a másiknak állandóan huncutságokon járt az esze. Ha csínytevésen kapták őket, Shlomo mindent magára vállalt. Az idősebb fiú tizenhárom éves korától az apja mellett dolgozott a műhelyben, megtanulta a szakma csínját-bínját. Tavaly az öreg Katz elküldte Shlomót Brassóba, hogy ott lessen el még néhány fortélyt Schwarztól. A kialkudott év már letelt, de a nagyobbik gyermek életében először engedetlenkedett, aláírt még egy évet Brassóban. Az aranyműves arra gyanakodott, a megye szépe Schwarz Eszter bírta fiát maradásra. Schwarznak csak lányai vannak, nincs, aki tovább vigye az üzletet, szívesen venne egy ügyes kezű vőt.

Joszit hiába vitték le a boltba, csak kárt csinált. Nyelvet öltött és szamárfület mutatott a vevőkre. Összekeverte a köveket, levert néhány dobozt, ákombákomokat rajzolt az apja könyvelésébe, majd egy pohár vizet borított a füzetre. Katz számításai helyén tintatenger fodrozódott. Moishe megelégelte a dolgot, kiadós fenekelés után kitiltotta kisebbik fiát az üzletből.

Egyedül az olvasás kötötte le Joszit, ilyenkor mindenről elfeledkezett. Egyszer egész nap hiába keresték, étlen-szomjan hasalt a szénapadláson, addig nem jött elő, míg be nem fejezte a könyvet. Sára ekkor nem engedte bántani, sőt, titokban filozofikus műveket rendelt neki a házalónál. Később meggyőzte férjét, vétek lenne a fiút kétkezi munkára erőltetni, inkább hadd tanuljon jogot. Egy fiskális rengeteget olvas, huncutkodhat is, ráadásul fizetnek érte. Joszi lediplomázott, könnyedén letette összes vizsgáját, annak ellenére, hogy többet volt az egyetemmel szemközti fogadóban, mint a könyvtárteremben. Mulatozásra, ivócimborákra és rosszlányokra költötte apanázsát. Ha az apja megelégelte, és nem küldött több pénzt, az anyjára mindig számíthatott. A galamblelkű Sára lassacskán fiának küldözgette a sublódban, fehérneműi között őrizgetett aranyait. Mikor Joszi vesztett a kártyán, az asszony az adósságot a kosztpénzből lecsípett összegből rendezte. Tanulmányai befejeztével a kisebbik gyermek hazatért ugyan, de életmódja nem változott. Weiss ügyvédnél helyezkedett el bojtárként. Weiss Manó gyakran képviselte Katz Moishét ingatlanvásárlásnál vagy peres ügyekben. Munka után a prókátor fiával, Egonnal és a polgármesterék Gyurijával kártyázott, hétvégeken nagy vadászatokat rendeztek. A vadászlakban meg-megszorongattak egy-egy faros cselédlányt.

Katz gondolatai minduntalan az előző éjszaka körül forogtak, nem tudott munkájára figyelni. Tegnap álmatlanul hánykolódott éjfélig.
– Sára, Sára, alszol? – rázogatta felesége vállát.
– Már nem – ásított nagyot az asszony.
– Nem gondolod, hogy el kellene mondanunk neki?
– Kinek és mit?
– Joszinak az igazat.
Sára feljebb tolta főkötőjét, hogy jobban lássa férje arcát. Az alvástól kuszán lógó barna hajában már sok volt az ősz szál, mintha pókhálóba akadt volna a padlászugban.
– Megőrültél? Minek? Mesüge vagy! – kopogtatta meg ujjával férje homlokát az asszony.
– Mert tudnia kell és kész! A pasának tett ígéretemet sem tartottam meg – sóhajtott hatalmasat Moishe.
– Az nem a te hibád, a szultán tehet róla.
– A fiú húsz éves lesz, meg kell kapnia a jussát.
– Ha majd meghalunk, úgyis örököl. Mindennek fele Joszié lesz, igazságosan.
– A pasa pénze nélkül nem tartanánk itt.
– Te mesélted még Budán, mielőtt eljöttünk, Abdurrahman arra kért, használd az ékszereket a fiú érdekében.
– Franc essen abba a pontos emlékeződbe! – morgott Katz.
– Ne káromkodj, Isten megver érte. A fiút úgy neveltük, mint a sajátunkat. Tanítattuk, kedvét kerestük, az apja sem tehette volna különbül. Mindene megvan, boldog és elégedett.
– Ismernie kell a szüleit, a családja történetét! Különben sehonnai, jött-ment lesz.
– Én vagyok az igazi anyja! Én virrasztottam mellette, mikor foga jött, én csavartam vizes lepedőbe, mikor hideg rázta a láztól, én kötöztem be vérző halántékát, mikor leesett az almafáról – az asszony egyre jobban felhergelte magát, az utolsó szavakat már ordította.
– Csitt, felvered az egész házat, és az is megtudja, akire végképp nem tartozik.
A férfi sötétben tapogatózva felesége karját kereste, hogy megsimogassa, de Sára úgy ugrott félre, mint akit darázs csípett.
– Elüldözöd a fiunk, meglásd!
– Gondolkodom még rajta, rendben? – válaszolta szelíden Moishe.
Neje nem válaszolt, elfordult urától, a diófa duplaágy szélére húzódott, olyan messzire, hogy egy porcikájuk se érjen össze. Csak terjedelmes farának rezgése árulta el, hajnalig sem bírt elaludni.

Moishét felzaklatta a vita emléke, keze remegett, szeme könnyes lett, a bonyolult címerpajzs mintái egybefolytak, elrontotta a vésést. Dühösen az asztalhoz vágta a vésőt, a bőrborításon tompán puffant a szerszám. A segéd felkapta fejét, a kedélyes, türelmes mestert ritkán látta mérgesnek.
– Hagyd abba, Pista, elég lesz mára. Engem vár Sára asszony. Söpörjetek össze, aztán fájront!
Ahogy Katz behúzta maga mögött a műhely ajtaját, és elindult a lépcsőn hálószobája felé, arra gondolt, ma este mégis elmondja Joszinak. Ennél nagyobb születésnapi ajándékot nem adhat neki, az asszonyt meg majd megbékíti valahogy.