Fejetlenség

Már csak tizenhét órám van, hogy kitaláljam, miként tudom bedugni a fejem a bőröndbe. A többi testrészem begyömöszölését az elmúlt két nap alatt tökélyre vittem, csupán harminckilenc másodperc kell hozzá, hogy belehajtogassam magam a ládába. Először leülök, a lábam a fenekem alatt van. Aztán elfordulok oldalra. Majd a törzsem mellé szorítom a karom. Egyszerűnek tűnik, de próbálják csak ki! Nekem háromszor kiszakadt a papundekli alja, úgy rajzszögeztem vissza, most össze-vissza karistolják a bőröm a szögek. De mit kezdjek a fejemmel? Arisztid azt ígérte, elvisz magával asszisztensnek, ha bele tudok mászni a ládába. Szerinte elég csinos pofikám van hozzá, és a testem formás. Erről manuális vizsgálattal is meggyőződött, így mondta, manuális. Elmagyarázta, hogy kézzel végzettet jelent. Felénk otthon ezt csöcsörészésnek hívják. Bár kigombolta az alsó ingem, és benézett alá, szóval nemcsak a kezével vett méretet a mellemről, hanem a szemével is. Majd megkérdezem tőle, akkor ezt hogy hívják pontosan. Azért volt rá szükség, hogy megtudjuk, jó lesz-e rám az előző lány kosztümje. Nagyon tetszik, piros selyem, sok arany szalaggal meg fliterrel, ugyan van a felső részén valami sötétebb vörös, kemény folt, de majd kimosom, remélem, kijön belőle. Éjfélkor találkozunk a hídnál, akkor indulnak tovább, felvesz a kocsijába, ha beleférek a bőröndbe. A sátor oldalára rámázolták, a varázslatos bűvész, Arisztid, megérkezett Budapestről. Megkérdeztem tőle, merre van Budapest, azt válaszolta, valahol Európában, az óceán másik felén. Ő még sohasem járt arra, Houstonban született, és Jamesnek keresztelték a szülei, de a nagy mágus, Houdini is magyar származású, rá szeretne hasonlítani. Az egy egzotikus ország, óriási pusztaságokkal, ahol férfiak szoknyában nyargalásznak gyönyörű, vad lovakon, chilipaprikát esznek és nőket rabolnak maguknak. Szerintem csak kitalálta, főleg a szoknyát. Arisztid az egyik szomszédjától kölcsönözte a nevet, és a férfi megtanította egy magyar mondatra is, hodvad? Azt jelenti, hádujudú. Elkértem Smith tanítótól az atlaszát, de a térképen csak Bukarestet találtam. Lehet, hogy elnyomtatták? Mindegy, a lényeg, hogy én leszek az Arisztid és a fej nélküli lányból a fejnélküli.

A jósnő

Sohasem szerettem a jelmezeket, már kislánykoromban se öltöztem be a farsangon. A Janinak sem voltam hajlandó felvenni az ápolónő hacukát, visszaküldtem a ruhát az üzletbe. Nem adták neki vissza a pénzt, le kellett vásárolnia, szexfilmeket vett helyette, és többet nem aludt nálam.

Februárban Ildi meghívott a házibulijára. Azt mondta, muszáj maskarában jönnöm, különben nem enged be. Szóval, keresnem kellett valami göncöt, mivel a bulin meg akartam ismerkedni az Ildi amerikai unokabátyjával. Mióta a Jani szakított velem, nem volt pasim. Azt hallottam, ezek az amerikás magyarok szeretik az itthoni lányokat, mert szerintük a pesti csajok háziasak, családszeretőek, nem feministák. A kinti fiúk gyorsan döntenek, a szabadságuk pár hét alatt lejár, nem szívatják az embert évekig. Mondjuk, én csak virslit tudok főzni, de azt különböző formában, mikróban főzve, olajban sütve meg rántottával. Talán ha ezeket variálom, nem lesz unalmas.

Valami nem túl bonyolultat akartam, be is legyek öltözve, meg ne is. Megtaláltam a szekrényben anyám fekete, csiricsáré virágos selyemkendőjét, azt terítettem a vállamra. Leszaladtam a turiba, vettem hozzá egy tarka, bő szoknyát. A buliban mindenki azzal szekált, mondjam meg a jövőjét. Gondoltam, miért is ne, legalább közelebb kerülhetek Mikehoz, szorongathatom egy kicsit a kezét. A turkálóban francia bálás ruhát árultak, biztos a szoknya tette, hogy amit azon az estén viccből jósoltam a vendégeknek, mind valóra vált. Mikenak egy hercegnőt jövendöltem, persze magamra gondoltam, erre a yorki hercegnővel utazott hazafelé a gépen. Ildi minden férfit megőrjít az idén, olvastam a tenyeréből. Két este szatírok üldözték futás közben a szigeten. Jóslatom szerint a barátnőm undok, negyvenes főnöknője kívánatos lesz, mint még soha. A Maldív-szigeteki nyaralásán megcsócsálta egy cápa.

Doktor úr, ha levenné rólam a zubbonyt, kiszabadíthatnám a kezem, magának is jósolnék valami szépet!

Szárnyak

A Karlsplatzon szálltak le, fázósan léptek ki a metró fülledt melegéből. Gyorsan kisfia fejébe nyomta a szőrmés usánkát, és segített felhúzni a kesztyűket. Az apró ujjak nem akarták megtalálni helyüket. Észrevette, a világosszürke kesztyű tenyere barnássárgára színeződött, valószínűleg a fiú elásott valamit a homokozóban. A nő elszégyellte magát barátaik előtt, röstelkedett, hogy koszos ruhában hozta kirándulni a gyereket. Jól összeszidta a fiúcskát, már megint milyen rosszul viselkedett. A kicsi szokatlanul csendesen, ugrándozás nélkül lépegetett mellette, még kinderpuncsot sem ivott.

Később a nő megbánta, hogy elrontotta az adventi hangulatot, különféle ajándékokkal akarta engesztelni a kisfiút. A gyerek szorította anyja kezét, s nem kért a vásárban árult kacatokból. Hirtelen elsuhant mellettük egy csilingelő csoda, krémszínűre festett, színes girlandokkal díszített villamos. – Menjünk vele egy kört! – kérlelte kisfia. Maga után húzva a gyereket, rohantak a villamos után.

A megálló a túloldalon volt, át kellett vágniuk a parkon, majd még egy lámpás zebrán is. Mire megérkeztek, a kocsi megtelt. Nosztalgia járatként üzemelt, végigzötyögött a feldíszített Ringen, az utasok a jegy mellé valódi bécsi fánkot is kaptak.
– Nem férünk fel? – kérdezte a kicsi szomorúan.
– Majd megyünk a következővel – a nő tudta, valószínűleg megbánja még az ígéretét.

A hideg elől behúzódtak a plexivel fedett váróba. Az anya kétségbeesetten próbálta kideríteni, van-e még egyáltalán másik szerelvény. A jelzőtáblán precízen sorakoztak a rendes járatok, de egy szó sem állt a másikról. Tíz perc után lábuk fázott a csizmában, de a gyerek türelmesen várt. Elindultak szétnézni, a szomszédos busz sofőrje se tudta megmondani, mikor jön a következő villamos. Nem az ő társaságuk üzemelteti, magyarázta, hanem a fánkokat forgalmazó szponzorcég. Végül az asszony a park szélén, egy hirdetőtáblán találta meg az indulási időpontokat. További negyedóra toporgás mínusz nyolc fokban.

Meg sem próbálta lebeszélni fiát az utazásról. A közelgő karácsonyról beszélgettek, arról, hogy a gyerek milyen ajándékot szeretne.
– Hogyan bírja el a Jézuska azt a sok játékot? – kíváncsiskodott a fiúcska.
– Segítenek neki az angyalok.
– Még sohasem találkoztam angyalkával, egyáltalán létezik?
– Persze, szívem – simogatta meg fejét az anyja.
– Akkor miért nem látjuk őket?
– Mert csak a jó embereknek mutatják meg magukat, nekik se mindig.

Közben megérkezett a szerelvény, gyorsan beszálltak. Egy fehér ruhás, szőrmekucsmás lány vezette őket a helyükre. Miután megváltották a jegyüket, fánkokat osztogatott papírzacskóban. Mikor elfordult, szárnya beakadt az asztalba. A kisfiú óvatosan megsimogatta a tollakat.
– Te egy angyal vagy?
– Igen – mosolygott a lány.
– És tudsz repülni?
– Sajnos nem, még nem elég hosszúak a szárnyaim – válaszolta a hostess, és sietve továbblépett a következő utashoz. A villamos nagy döccenéssel elindult. A kisfiú egy darabig a villódzó karácsonyi díszeket bámulta az ablakból, majd ragyogó arccal anyjához fordult:
– Mama, akkor én most nagyon jó vagyok?

Hazám, hazám

Interneten keresgélek, ráakadok a Hazám, hazám-ra Simándy előadásában. Végighallgatom, megborzongok. Észreveszem, hogy Domingo is énekli Bánk áriáját. Magyarul szól a dal, mégsem az igazi, pedig Placidót imádom, gyönyörű hangja van. Néznem kell a szöveget, hogy értsem. Újból Simándy. Férjem bejön a szobába, mi történt szívem, te sírsz? Dehogy, tudod, csak az allergia. Már nem virágzik a parlagfű, makacskodik. Akkor biztos festék ment a szemembe.

A Bánk bánból érettségiztem. Szeretek olvasni, az összes kötelező olvasmányon átrágtam magam, örültem a tételnek. Azt hittem, tökéletesen értem, miről szól a dráma, ismerem a történelmi hátterét. Tizennyolc évesen csupán féltékenységet élhettem meg, honvágyat soha, két hétnél hosszabb ideig nem voltam távol, akkor is nyaraltam. Ha a tévében operát közvetítettek, gyorsan másik csatornára kapcsoltam. Jelest kaptam, pedig végig Gizellának hívtam Gertrudist, ami csak nyelvbotlás. Gizella a magyartanárnőm neve.

Ezüst folyók, a Sajó, a Zagyva, a Hernád és a Kapos, sorolják a hírekben. De ki hallott már a Bódváról, vagy a Bakony-érről? Gyerekkoromban nyaranta kikerekeztünk földúton a Borba-pusztán túlra, a Bakony-érig. A víz lassan csordogált a széles mederben, lábfejünkről mostuk le a port benne. Mindig vittünk magunkkal sót, hogy a talpunkra ragadt piócáktól megszabaduljunk. Érdekes játék, ha puszta kézzel ráncigáltuk, az élősködő nem engedett. Ha megszórtuk sóval, azonnal levált, csak kis piros pötty maradt a helyén. Az erecskék mostkönnytől áradók, visznek ágyat, kutyaólat, lábast, fényképalbumot emlékekkel.

Hős vértől ázottakaz arany mezők. Dermedten nézem a képeket, marsbéli táj, a tűzoltók és a katasztrófa védelmisek szkafanderben közlekednek. Pedig nem ötszázhetven millió, csak száznyolcvan kilométer tőlünk. Mintha vér borítana mindent, mint egy mészárszéken, slaggal mossák az embereket és a kövezetet. A lúggal elárasztott ólakban többé nem gágog réce és a mezőkön nem hajt búza. A múlt század húszas éveiben a szegény cselédlányok lúgkövet ittak, úgy lettek öngyilkosok. Egy se maradt meg.

Melinda Nadj Abonji kapta idén a Német Könyvdíjat. Európai lapokban különböző visszhangot keltett, hol méltatták, hol bírálták a döntés jogosságát, mivel Melinda Svájcban élő, magyar származású, szerb alkotó. Kanadából hazatért ismerőseinkkel arról beszélgetünk, mennyivel egyszerűbb kint az élet, tiszta, rendszeres, szabályozott és kiszámítható. Eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha ott laknánk. Lennének hegyek, hatalmasak, amire a férjem annyira vágyik, ahol fahasábokkal rakják a tüzet, és parlagfüvet csak albumokban látnak. Barátnőm viccelődik, kanadai magyar írónő lehetnél. Nem akarok külföldön élő magyar írónő lenni.

Kocsiban ülünk a gyerekkel, hallgatjuk az angol cédét. A tanfolyamon elmagyarázták, naponta kétszer le kell játszani a dalokat, mindössze kétszer tizenöt perc, bemászik a tanulók fülébe a dallam. Bugyuta dalocska arról, mit csinálunk reggelente felkelés után. Minden nap mosom a fogam, mosom a fogam, korán reggel. Mama, kérdezi a fiam, tényleg harcoltak oroszok a magyarok ellen? Igen, csillagom, honnan tudod? Lehalkítom a zenét. A tanító néni mondta. Elmesélnéd, kérlel. Elmagyarázom a negyvennyolcas szabadságharcot, meg Petőfit a Talpra magyarral a múzeum lépcsőjén, hogy a hétéves is értsen belőle valamit. Aztán behívták az oroszokat, vége lett, mesélek a tábornokok kivégzéséről Aradon, gyanítom, a vértanúk ünnepe miatt beszélhettek róla az osztályban. Érintem még ötvenhatot, a másik forradalmat, amikor végleg itt maradtak a muszkák. A gyerek ennyivel megelégszik.

Otthon elővesszük Bánk áriáját. Miért sírsz mama, kérdezi a fiam. Mert gyönyörű, válaszolom.