Purgatórium (ajánló Sofi Oksanen Tisztogatás c. művéhez)

Kedves barátnőm,

mikor megismerkedtünk az ulpánon, rögtön nagyon szimpatikusnak találtalak. Később elmesélted, észt vagy, férjeddel és kislányoddal vándoroltatok ki Tel-Avivba. Nem értettem, hogy tányérnyi babakék szemű szőkeségként miért pucolod mások vécéjét, hiszen gyönyörű nőként, tanári diplomával, másképp is érvényesülhetnél. Vagy miért nem hagyod, hogy Jurij elvigyen nagy, fekete autóján néhány saroknyit, inkább zötyögtél a buszon, ahol kéthetente bomba robbant.

Válasz minden, tudnánk bár a kérdést. Olvastam Sofi Oksanen könyvét, szerettem volna többet megtudni rólad, rólatok, észtekről. Már nincsenek kérdéseim. Történelmi családregény, krimibe ágyazva. A szerteszét futó szálakból a végén zseniálisan kikerekedik a történet, összeáll a családfa, az eleinte zavaróan kilógó naplórészletek beilleszkednek, az olyan egyszerű tárgyak, mint a döglégy, egy pár fekete csizma, szimbólumokká válnak.

A második világháborút és a kommunizmust nem iskolában tanult módon, politikai csatározások és eszmék, évszámok tükrében írja le Oksanen, hanem a kisemberek mindennapjain, gondjain és örömein keresztül mutatja be. Mintha újból nagyanyám meséit hallgathatnám esténként arról, hogyan ügyeskedték össze az élelmet a nagycsaládnak és a szolgálóknak, hogyan rendeztek tangóharmonikás táncmulatságokat, hogyan tanult meg pár hónap alatt németül majd oroszul az éppen náluk elszállásolt katonáktól. A te nagymamád is traktált benneteket háborús történetekkel, vagy néped szokása szerint hallgatott?

A Tisztogatás nem könnyű, szórakoztató lektűr, sokszor összeszorult a gyomrom olvasás közben. Ugye te megúsztad, veled nem történtek ilyen borzalmak? A szöveg szikársága, az események tárgyilagos leírása, az író látszólagos érzéketlensége szereplői sorsa iránt teszi drámaivá a regényt. Ahol Sofi Oksanen bőbeszédűbbé válik, számomra néha követhetetlenné válnak a képek. A zavarodott hősök gondolataiban érthető ez a kuszaság, a narrátor szövegében kevésbé.

A regény a kilátástalanság érzetével zárul, a család hiába megy keresztül a tisztítótűzön, nincs számukra feloldozás, megtisztulás, csak tisztogatás. Sokáig töprengtem, mire rájöttem, miért. Ha a szereplők a véletlen folytán másik oldalra, Finnországba kerültek volna, akkor sem változna a sorsuk. Aliide valószínűleg valamelyik öregek otthonában dolgozna ápolóként, ahol a betegeket könyörületből átsegítené a másvilágra, és örökölné vagyonukat. Hans ott sem lenne férfi, és Zara szüzességét tízévesen a szomszéd bácsi venné el, majd főnöke molesztálná az irodában.

Remélem, lefordítják héberre is, vagy hozzájutsz az eredetihez, és lesznek válaszaid. Vagy kérdéseid.

Mogyoród, 2010.09.03.

Megjelent az Irodalmi Jelenben www.irodalmijelen.hu

Óda a sovány tejhez (ajánló Erlend Loe Doppler c. regényéhez)

Mikor kézbe vettem a könyvet, összezavarodtam. Úgy néz ki, mint egy doboz tej. Az a másfél százalékos zsírtartalmú, amelyikből én is szívesen vásárolok, ráadásul a könyv belső borítóján feltüntették, hogy a tejgyár szponzorálta a kiadást. Olvasás során kiderült: a főhős, Doppler, ugyanolyan civilizációs csökevény, mint jómagam, csupán ezt a tejnek már aligha nevezhető vizes löttyöt képes meginni. A foltos köntösű ital a mű vezérmotívuma, a legnagyobb fricska. Sovány tejtől nemesül a nép.

A történet mesélője, Doppler, egy biciklibalesetben szó szerint fejreesik, agyrázkódást szenved, közben megvilágosodik. Rájön, addigi élete semmit sem ért, otthagyja munkáját, házát, egzisztenciáját, feleségét, lányát és fiát, kivonul ez erdőbe, messze a civilizációtól. Doppler menekül az emberek okoskodásától, a mosolytanfolyamoktól. Közben szüntelenül magyarázza cselekedeteit, minden tettére talál indokot. Elkötelezett híve vagyok a dolgok elmagyarázásának, vallja.

Itt válhatna unalmassá a történet, de Erlend Loe, napjaink legnépszerűbb norvég prózaírója mestere a szövegalkotásnak, tudja, hol kell az iróniáról öniróniára váltania. Egy-egy hirtelen fordulattal szórakoztatóvá teszi művét. Még a rénszarvas legyilkolásának borzalmát is feloldja: „menedéket keresve felmásztam a legnagyobb sziklára, míg őelőtte lepergett az élete. Az összes jóllakott, szép nap, a verőfényes, lusta nyári napok, röpke románca a bikával ősszel, és az azt követő magány, az ellés, a gének továbbadásának öröme, na és a korábbi évek zaklatott téli hónapjai.” Miután Doppler nem tud megszabadulni a leölt szarvas borjától, irgalmas szamaritánusként magához veszi, elmagyarázva neki, „tudnod kell, hogy kész vagyok támogatni téged ezekben a nehéz időkben”.

A mesélő kényelmesen, afféle huszonegyedik századi remeteként éldegél az erdőben, hogy élelemhez jusson, a környező házak kamráit dézsmálja, szerszámokat emel el. Betör a festékboltba, hogy az apjának emlékül állított totemoszlopot befesthesse, hiszen „legalább ezer évig kell állnia. ..Ezt az egész faszságot bepácolom, majd több rétegben impregnálom olajjal”. Jó kereskedőként elcseréli a lemészárolt rénszarvas húsát a kincset érő dobozos, sovány tejre.

A történet folyása kiszámítható, a főhőst gyakran meglátogatja felesége, aki nem tud lemondani kukis Doppler különleges adottságáról, végül teherbe esik. Nejét kímélendő Doppler magához veszi kisfiát, így magánya megszűnőben van. Az erdőben sétálgató burzsuj is kedvet kap ehhez az életformához, divatos ökumenikus békefesztivált szervez a tisztáson. A megözvegyült Düsseldorf úr szintén Doppler társaságával oldaná neje hiányát, sőt, a véletlenül, munka közben megismert betörő, Vasgyúró Roger is hozzájuk költözik, miután nője kidobja a lakásból. Az erdő rövidesen tömegszállássá változik, hősünk továbbáll.

A látszólag könnyed olvasmány a fordító lábjegyzetei segítségével feltárja a norvég társadalom fonákságait. Megtudhatjuk, például, hogy a második világháború Norvégiában is kísért még. A megszálló katonák nemzette gyermekeket, akik jelenleg már hatvan-hatvanöt évesek, a mai napig megkülönböztetik, előítélettel viseltetnek irántuk, tyskebarnnak, németgyereknek nevezik, ahogyan ez Düsseldorf úrral történik.

Loe ránk bízza a választást, ki is Doppler. Korunk félresikeredett fia. Vagy inkább egy félresikeredett kor fia. Az utópia végén a főhős elindul, hogy kiderítse, létezik-e olyan hely, ahol talán fellelhető egy intelligens életforma, amely valami mást képvisel. Remélem, egyszer megtalálja. Inshallah.

Lidércnyomások gyűjteménye – S. Schweblin A madárevő c. novelláskötetéről

Tizenöt novellát tartalmaz a kötet, hosszabbat és rövidebbet vegyesen. Gyanítom, a keményfedeles kivitel miatt tupírozták kétszáz oldalasra: a margó három illetve két centis, (kíváncsiságból lemértem), a betűméret tizennégyes. Úgy gondoltam, pár éjszaka alatt elolvasom. Tévedtem. Két nap helyett két hétig tartott, elsőként még megbirkóztam az Irman és a Pillangók című írással együttesen, talán az is segített ebben, hogy a Pillangókból már ismertem részleteket. Napi egy szöveg lett a penzumom, semmiképpen sem éjszaka.
A novellák közt látszólag nincs kapcsolat, nincsenek azonos szereplők, helyszínek, átívelő motívumok, nem folytatódik a történet. Mégis ugyanarról szól mindegyik, a lidércnyomásainkról, bárki fellelheti benne a sajátját. A diszkriminációról (Irman), a tehetetlenségről (Pillangók), az egoizmusról (Minőségét megőrzi), a fanatizmusról (A kubikos), a megcsalásról (A télapó ma nálunk alszik), a család széthullásáról (A madárevő), a rémálmokról (Utolsó kör), az őrületről (A sellőférfi), az éhségről (Mint a dühöngő pestis), az erőszakról (A dolgok mértéke), a depresszióról (Walter, a bátyám), a veszteségről (A föld alatt), a megkülönböztetett zseni létről (Aszfalthoz csapódó fejek), az elmúlásról (Lassan elfogy a lendület) és a titokról (A pusztán). Toposzok mindennapi történésekbe ágyazva. Ami mégis egyedivé és különlegessé teszi az írásokat, az Schweblin sajátos, Kafka-szerű, precíz stílusa. Filmszerűen leperegnek előttünk az események, talán az is közrejátszik ebben, hogy Schweblin filmtudományokat hallgatott az egyetemen. A madárevő c. művéért a fiatal írónő 2008-ban elnyerte a legrangosabb latin-amerikai kulturális díjat, a Casa de las Americast.
A tárgyilagos szövegben nincs líraiság, egyszerű szókészlet, lecsupaszított, szikár mondatok alkotják. „Még annál is sokkal töpszlibb volt, mint amilyennek elsőre tűnt. Szerintem kábé három fejjel voltam nála magasabb.” Minden novellát egyes szám első személyben mesél el az írónő. „ Pihenésre volt szükségem, ezért kibéreltem egy villát”. A történet egyszerű, köznapi, bármelyik olvasóval megeshetne, bárhol. „Épp a kikötő bárjában ülök, és Danielt várom”. Hirtelen történik valami váratlan, megdöbbentő fordulat, amitől szürrealista látomássá válik az eseménysor: „észreveszem, hogy a sellőférfi engem bámul a mólóról” „tipikus férfi csípőtől felfelé, tipikus sellő csípőtől lefelé”. Azonban a sokkoló dolgokat a novellák sohasem részletezik, a naturalista kifejtést mindannyiunk fantáziájára bízza az író.
A rémmesékkel ellentétben Schweblin nem oldja fel a feszültséget, nem kínál valamiféle megoldást, a történetek lezáratlanok, az olvasóra bízza a befejezést. Gondolkodás közben rádöbbenünk, olyan ez, mint amikor felriadunk éjszaka álmunkból, és azzal nyugtatjuk magunkat, csak képzelődtünk, a valóság más, közben tudjuk, hogy a lidércnyomás nappal is folytatódhat. „Ha apu olyan boldog a barátnőjével, akkor ő (anyu) miért ne lehetne a télapó barátnője”?
Samanta Schweblin meséivel hipnotizál, várom a következő kezelést.

Samanta Schweblin: A madárevő, fordította Kertes Gábor, Nyitott Könyvműhely, 2010.

Megjelent a www.gepnarancs.hu-n

Olvasónapló Elif Safak Szerelem c. regényéről

Az élet fejjel lefelé
(Elif Safak: Szerelem c. regényéről)

Amikor megtaláltam a könyv fülszövegét a neten, nem keltette fel az érdeklődésemet, a címet is túl direktnek és közhelyesnek találtam. Pár nap múlva török barátom éjjel fél egykor erről a regényről kezdett beszélni, sőt, elmesélte, náluk most az első rózsaszín borító után szürke külsővel is kiadták, mert a férfiak nem szívesen olvastak egy lányregényt. A kollégája például újságpapírba burkolta. Mit esznek a török férfiak egy szerelmi történeten? Túl sok volt a véletlen, megvettem, hiszen „véletlen találkozásokra csak akkor kerül sor életünkben, amikor készen állunk rájuk.” (388.o.)

A regény főszereplője, Ella negyvenéves, jómódú, amerikai háziasszony, aki férje és három gyermeke kiszolgálásának szenteli életét, beletörődött, hogy férje rendszeresen megcsalja. Mikor Valentin-napra férjétől lufis-macis képeslapot kap, úgy érzi „mintha saját sírfeliratát olvasná.” (12.o.) Mivel gyermekei már nem igénylik állandó figyelmét, távmunkát vállal egy neves könyvkiadónál. Első feladatául egy ismeretlen szerző könyvének értékelését kapja. A történet a XIII. századi Anatóliában játszódik, és regényes formában beszéli el Rumi, a híres muszlim hittudós és misztikus költő életét, aki gyökeres átalakuláson megy át, amikor megismerkedik egy furcsa vándordervissel, a különleges képességeket birtokló tebrizi Semsszel. Ella félve közelít a számára idegen regénybeli világhoz, hamarosan azonban magával ragadja a cselekmény, és lenyűgözi a szúfi miszticizmus. Levelezni kezd a szerzővel, szinte azonnal érthetetlen vonzalmat érez iránta, és ráébred, hogy kettejük találkozása ugyanolyan sorsszerű és elsöprő erejű, mint Rumié és Semszé. „Legyünk bárkik, éljünk a világon bárhol, valahol nagyon mélyen mindannyian magunkban hordozzuk a hiányérzetet, nem érezzük magunkat teljesnek.” (66.o.)

A szerelem törvénye, Rumi és Semsz története, regény a regényben. Ella XXI. századi sorsának elbeszélésébe ágyazódik be Zahara könyve, A szerelem törvénye, öt részre tagolódva, a szúfi hitvilág öt elemének megfelelően fejezetekre bontva: föld, víz, szél, tűz és az űr. Az Ella Rubinsteinről szóló részek egyes szám harmadik személyben íródtak, míg a költő életének történetét a különböző szereplők mondják el, akik saját szemszögükből vázolják az eseményeket, például mesél a gyilkos, a mester, a tanítvány, a koldus Haszán, a fanatikus, a Sivatagi rózsa nevű prostituált, és így tovább. Ez az elbeszélésmód emlékeztet Orhan Pamuk Nevem piros c. regényére. A szereplők többször visszatérnek fejezetenként, így lassan kibontakozik karakterük, megtapasztaljuk, hogyan fejlődnek, változnak, és közben hű korrajzot kapunk a XIII. századi Anatólia társadalmáról. Az ismétlődések révén nem zavaró a sok mellékszereplő, az idegen nevek, ráadásul a szerkesztő gyakori, lábjegyzetben közölt magyarázatai nagyban segítik az iszlámban nem annyira járatos nyugati olvasót a megértésben.

A két történet szövegbeli stílusa is annyira eltér, hogy először csupán ügyes marketingfogásnak tartottam, hogy az, – egy amerikai szerelmi történetre erősen hajazó -, Ella-szál bekerült a könyvbe. A Szerelem törvénye tele van lírikus elemmel, leírásokkal, míg a napjainkban játszódó részek forgatókönyvszerű villanások csupán. Azt gondoltam, Safak így akart magának nyugat-európai, ill. amerikai olvasókat szerezni. Lássuk be, annak ellenére, hogy az iszlám területeken és Törökországban Mevlána Dzseláleddin Rumi nagy ismertségnek és tiszteletnek örvend, az ő életrajzát Magyarországon nem sokan vásárolták volna meg.

A kötetet végigolvasva rádöbbentem, mennyire nem volt igazam, és miért nagyszerű író Elif Safak, miért díjazták méltán nemzetközi és török irodalmi díjakkal. A hollywoodi láv sztori végére olyan nem várt, és megdöbbentő csavart tesz, amitől az egész történet átalakul, felértékelődik. Rumi és Semsz kapcsolatának ábrázolása hiteles a rengeteg ténytől, bemutatja a keresztény olvasó számára idegen, de misztikuma miatt olyan vonzó kerengő dervisek világát, de a leírásoktól mégis lírai marad a szöveg, érzékelteti Rumi költészetét. (Ugyan én hiányoltam belőle a verseket, minimális, ami bekerült, kis bátorsággal többet is elviselt volna a szöveg.) Safak törvényeket sorol fel, mint Coelho, de szereplői ezeket a törvényeket gyakran megszegik, ezáltal megszűnik a megmondom a tutit-hatás, és minden olvasó megtalálja benne a saját tanulságát, eldöntheti, rágódik-e amiatt, „hogy felborult a megszokott rend körülötted, feje tetejére állt az egész életed. Honnét tudod, hogy nem lesz-e jobb az élet fejjel lefelé?” (140.o.)

Elif Safak saját bevallása szerint az irodalom ősi mesemondás, ami összehoz bennünket, és segít felépítenünk a kultúrák közötti kapcsolatokat. Történeteken keresztül áthidalja a szakadékot a mi és az ők között. Nem régiben posztolta az egyik közösségi portálon, hogy Ankarában 500.000 példányt foglaltak le a könyvei kalózkiadásaiból. Ezzel a hamisítandó művek TOP 10-es listájának élére került, nem tudja, hogy örüljön-e vagy aggódjon. Szerintem örüljön.

Megjelent a barkaonline.hu-n

Múlt századi véres koktél – Benedek Szabolcs A vérgróf c. könyvéről

Általában nem olvasok vámpírtörténeteket, a klasszikuson már tizenévesen túljutottam. A Twilight sorozat egyik kötetét tavalyelőtt ajándékba kaptam, de a harmincvalahányadik oldalnál nem jutottam tovább. Máig sem értem, hogyan kötheti le a mai tinédzsereket az a több könyvön keresztüli nyafogás: szerelembe essek-e egy vámpírral, vagy sem. Nem kérdés! 

Utazáshoz kerestem valami könnyedebbet, ilyenkor szívesen olvasok krimit, és mint mindig, magyar szerzőt választok, ha lehetséges, kortársat. Kedvenc könyvtáram, a gödöllői városi könyvtár új beszerzések polcán megakadt a szemem Benedek Szabolcs A vérgróf c. regényén. Miért is ne? Élvezem Benedek tárcáit a Bárkán, ráadásul szimpatikus, hogy József Attila-díjasként lektűrt írt.

Nem csalódtam, jól szórakoztam. A krimiben fellelhetjük a vámpírkoktél szokásos összetevőit: titokzatos, szélhámosnak tűnő, bizonytalan személyiségű, kastélyban lakó, sötétben közlekedő grófot (Rákóczi Lipót), a Vámpírok báljából ismerős, csetlő-botló nyomozó segéd-újságírót (Szállási Titusz alias Szabó Béla), prostituáltakat (Sára és Tarnóczay Etelka), illetve Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde-jában már leírt szörnyű halálukat (hasfelmetszés) és a tettes kettős személyiségét.

A fűszerezés azonban egyedi, tipikusan magyar, számomra felidézte három kedvencem, Kondor Vilmos és Baráth Katalin (a krimi műfaja miatt) ill. Kerékgyártó István írásait (a miliő végett). Benedek sajátos atmoszférát teremt a múlt századi főváros korhű bemutatásával, a kávéházak, bordélyok, rendőrőrs, hivatalnoki munka, színházi élet, estélyek, fogadások leírásával: a lány arcát nézte, és megint megállapította róla, hogy szép. Azonkívül szomorú. Persze tapasztalatai szerint az efféle lányok arcán mindig van némi szomorúság, ami egy idő után elősejlik a vastagon felkent púder és festék mögül. A kacér vidámság általában addig tart, amíg az ismerkedési terepként szolgáló szalonból a kamrácskába mennek. Ott általában lehervad a mosoly – mindkettejükről. Onnantól fogva a test végzi a kötelességét.(45.o) Mellékszereplőként feltűnnek a kor ismert személyiségei, irodalmárok, színészek: Molnár Ferenc, Móricz Zsiga, Ady Endre, Bródy Sándor és Hunyady Margit. (Tulajdonképpen kettőjük románcát is taglalja a könyv.) Ha elég szemfülesek vagyunk, felfedezhetünk egy József Attila gyermekkorára vonatkozó utalást. A szereplők Tormay Cécilet, Herczeg Ferencet és Jókait olvasnak.

A szöveg igényes szépirodalmi alkotás, kifejezéseiben a múltat idézi, de nem archaizál. Benedek korrekten fogalmaz, ezért megbocsátom neki, hogy már a felétől sejtettem, ki a gyilkos, azonban hajtott a vágy, hogy rájöjjek a bűntény módjára. Mert minden mindennel összefügg, és minden cselekedetünknek oka és indoka van. (450. o) A mellékszereplői karakterek kiforrottak, érdekesek, jól kidolgozottak, életük leírása önállóan megálló történet. És egy trilógiánál nem elhanyagolható módon, a krimi végén hiányérzetem volt, mivel a szálak lezáratlanok, kíváncsian várom a folytatást, főként, hogy Erdélyben játszódik majd, Vlad Tepes várában.

Libri Kiadó, 2012.

www.arsmagazin.hu